Statisztika
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Főoldal » 2012 Április 9 » II. Lajos halála
06:49:28 II. Lajos halála |
 A mohácsi csatáról a
leghitelesebb egykorú beszámoló Brodarics István szerémi püspök és
királyi kancellártól származott. Jelen volt a csatában és saját szemével
látta az egész ütközetet. Munkája Krakkóban jelent meg 1527-ben az
alábbi címmel: Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár
mohácsi ütközetéről. Ez válasz volt az osztrák Cuspinianus vádjaira,
miszerint Lajos haláláért környezete vagy a testőrei, a magyarok voltak a
felelősek. Rögtön az előszóban megemlítette írásának a célját, hogy
röviden leírja, „már csak azért is, mert látom, hogy egyrészről néhányan
az eseményeket másképpen mesélik, mint megtörténtek, másrészről pedig
egyesek meg nem szűnnek hol egy, hol más váddal illetni a mieinket, és a
csata szerencsétlen kimenetelét nem emberi dolgokban szokásos
esetlegességnek, hanem álnokul a mieink bűnének tulajdonítják.” A forrás
beszámoló volt, hiszen I. Zsigmond lengyel király szólította fel, hogy
írja le részletesen, hogyan halt meg unokaöccse, II. Lajos (I. Zsigmond
és II. Ulászló testvérek voltak) a csatában. A rokoni szálak mellett az
is motiválhatta a lengyel királyt, hogy szerette volna megkaparintani a
magyar trónt, s tájékozódni kívánt a Mohács utáni magyar helyzetről.
Zsigmondnak tehát több oka is volt arra, hogy pontos és hiteles
beszámolót várjon a királyi kancellártól.Brodarics említette meg először azt a tényt, amelyből később a legenda keletkezett: „már ez idő előtt is [azaz a csata előtt] heves vita folyt a király személyéről.” Akadt olyan vélemény is, amely szerint jobb volna, ha a király néhány ezer válogatott vitézzel a csatától távol maradna. Ezt azonban a katonai vezetés semmiképpen nem tűrte volna el, hogy a korabeli szokás ellenében a király ne legyen jelen az ütközetben. Szóba került az a romantikus elképzelés is, hogy valaki más öltözzék királyi fegyverzetbe, de ezt érzelmi okokból nem tartották kivitelezhetőnek. Mivel egy eléggé kétes kimenetelű csata előtt álltak, így azt a döntés hozták, hogy szükséges lesz a királyt külön őrizni: „és ha valami baj történnék, és úgy látnák, hogy mind a királyt, mind a sereget olyan veszély fenyegeti, aminek jóvátételére már nincs remény, a had közepéből kiragadva magukkal vigyék.” Véleményünk szerint a később keletkezett história magva ez a tény lehetett, s ebből bomlott ki majd a rémtörténet, miszerint a magyarok – első megközelítésben – a szerencsétlen királyt sorsára hagyták, illetve – második megközelítésben – saját kezükkel tették el láb alól. Ugyanis a király őrzésére rendelt három jeles férfiú, Ráskay Gáspár, Török Bálint és Kállay János alá kifejezetten gyors, a menekülésben használatos lovakat rendeltek. Brodarics még egy fontos mozzanatról számolt be a végső roham előtt: Tomory Pál megparancsolta Ráskayéknak, hogy „menjenek kipuhatolni, ugyan mit tervelnek azok [vagyis a törökök], és, ha lehetséges, kényszerítse őket visszatérésre.” Ráskay nem feledkezett meg arról az utasításról, hogy őt a király védelmére rendelték, de Tomory követelésére, s Lajos belenyugvásával az őrzésre rendelt lovascsapattal az akkor feltűnt ellenséges hadoszlop felé vágtatott. Ez lehetett a másik fontos hír, amelyet később úgy torzítottak, hogy a király őrizetére rendelt testőrök sorsára hagyták az uralkodót, s ezzel közvetve a végzetét okozták. Pedig Brodarics világosan leírta: „nem látszott kétségesnek, hogy könnyen visszaérhet arra az időre, melyben a királynak szüksége lehet az ő segítségére. Amikor ezek [mármint Ráskayék] az említett helyre elindultak, még mindig kérdéses volt, vajon ad-e ma [augusztus 29-én] alkalmat az ellenség csatára, és majdnem délután három óra volt.”A sikeres első roham után „a király hadoszlopa pedig ugyanakkor előrevágtatott, már amennyire páncélos vitézek vágtatni képesek, a jobbszárny inogni kezdett, és erről a szárnyról többen futásnak eredtek megijedve – azt hiszem – az ágyúktól, amelyekkel az ellenség akkor kezdett lőni, és ez a futás, valamint az ágyúgolyók sűrű becsapódása – ezek immár a mi fejünk körül is röpködtek, akik a király mellett álltunk – nem kis félelemmel töltött el mindenkit. És ebben a percben a király nem látszott a mi sorunkban, vagy azért, mert előrement azokba a sorokba, amelyek, mint mondtuk, előtte voltak (mert annak előtte úgy határoztatott, hogy a király ne álljon ugyanazon a helyen), vagy mert elragadták a hadból azok, akikről mondtuk, hogy a háta mögött helyezkedtek el [tehát Czettrich, Mayláth és Horváth], hiszen mindkettő megtörténhetett.” Brodarics azt az egyet biztosan tudta, hogy sorukból és a helyéről hiányzott akkor, mikor a törökök ágyúzni kezdtek és amikor a jobbszárnyon felbomlott a rend és megkezdődött a menekülés. „A király elvesztésének bűnét nem merném azokra kenni, akik őrizetére voltak rendelve, és azokra sem akik őt – bizonyára elhamarkodottan – a csatából kiragadták (…) Tudjuk ugyanis, hogy az a kettő a végsőkig hű volt a királyhoz, és épségének védelmére mindenek fölött törekedett. Ami pedig ama hármat illeti, aki a királyi személy őrizetére rendeltetett [tehát Ráskayék], nyilvánvaló, hogy az ellenségtől, melynek visszaszorítására indult, nem térhetett vissza korában, mint ahogyan megfutott egész hadunk, mert egyikük fogságba esett, és még azon helyt ki is szabadult.” A tragédia beteljesedését így írta le: „A szabályos ütközet másfél órán keresztül tartott. Abban a vizenyős mélységben is jó néhányan pusztultak el, mert később ott, Mohács fölött fel mérföldnyire egy falucska alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találtak meg a király testet, akiről némelyek azt mondtak, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben, amely helyen sokan mások is elvesztek, és a közelben megtalálták Trepka András és Aczél István testét.”  Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius, aki 1523-tól Magyarországon tartózkodott, Sadoleto pápai államtitkárhoz írott jelentései hiteles képet rajzoltak a Mohács előtti Magyarországról. A csatavesztés után írott beszámolója (Bécs, szeptember 5.) összecsengett Brodaricséval: „menekülés közben elértek a Duna egy kis ágacskáját, de amikor át akartak kelni, a király lova megbokrosodott, felágaskodott a vízben, őfelsége pedig, kinek nehéz volt mar a páncél, s fáradt is volt, leesett és belefulladt abba a patakba.” Ezt a változatot erősíti meg egy ismeretlen, ám a csatában részt vevő német levélíró is, aki a következőképpen számolt be az esetről: „A futásnál a király egy patak átugrásakor lováról hátrafelé lebukott s a vízbe fulladt; ez idő óta a királyt többé senki se látta.” Brodarics munkáját Johannes Cuspinianus, I. Miksa, V. Károly és I. Ferdinánd diplomatájának vádjaira válaszolva írta meg. Cuspinianus a leglelkesebb híve volt a Jagellók és a Habsburgok szövetségének, sokat fáradozott azért, hogy a kettős házasság: Lajos és Habsburg Mária illetve Ferdinánd és Jagelló Anna között létrejöjjön. Híres török- és magyarellenes buzdító beszédét Johannes Singrenius bécsi nyomdász adta ki 1526 decemberében vagy 1527 elején, amelyet nem hagyott válasz nélkül a királyi kancellár, akinek egyébként is kötelessége volt beszámolót írnia I. Zsigmondnak. Cuspinianus írása egy szenvedélyes felhívás volt a német fejedelmekhez a török elleni harca. Elsőrendű forrása a Bécsbe menekült Mária királyné környezete volt. Az egyik vádpontja, hogy a királyt belekergették a végzetes csatába, s nem törődtek vele: „Egyesek azért hoztak fel mindenfele érvet, hogy a végzet fele hajszolják a királyt, mások most inkább önmagukkal s nem ővele törődtek”. II. Lajos halálát így írta le: „A szétbomlott hadsereg magával ragadta az övéi által rosszul őrzött királyt, aki mindenki várakozása ellenére beleugratott egy tóba, amit a Duna kiöntése alkotott. És most nem voltak, akik a szentséges királyt megszabadítsák fegyverétől, alámerült a vízbe, és a tó elnyelte (…) Aztán pedig, október havában végre megtalálták, sok honpolgár jelenlétében Székesfehérvárott adtak át a földnek, ahol ősei nyugszanak eltemetve.” Hogy látták a magyar király halálát az egykorú török források? Kemálpasazáde sejkh-ül-iszlám volt a mohácsi csata évétől a török birodalomban. Nem vett részt a csatában, de értesüléseit megbízható szemtanúk közlése alapján szerezte, illetve felhasználta Szulejmán naplóját is „Mohácsnáme” című munkájában. A király sebesülését ő is említette, s nem kizárt, hogy a gyilkosság legendájának másik támpillérje ez lehetett. A 17. századi Szolakzáde szintén két sebről beszélt, amelyet átvehetett Kemálpasazádétól. Ez az a pont, ahol a cselekmény Szerémi György – később tárgyalandó – művében leírt történettel találkozott, de II. Lajos halálát így írta le a török történetíró: „A szégyen tüze égetvén hitvány lelkét, lovastul, fegyverestül a vízbe ugrott s azok számát szaporította, akik elestek vagy vízbe fúltak.” Tomori Pál haláláról, s ezt a legenda szempontjából kulcsfontosságúnak tartjuk, a következőt jegyezte föl: „A nevezett gőgös bánnak ostoba feje üres már a királyi korona elnyerésének gondolatától és vágyától: fűvel van tele. A csatatéren legördült, mint valami golyó és hajfürtjei a lándzsa díszévé váltak.” A hódításokat folytató szultánok rendszeresen vezettek naplót, amelyek tartalmazták az egyes hadjáratok történetét és hivatalos okmányként is szolgáltak. Szulejmán 1526-os naplója így írt az eseményről: „A gonoszmívű király pedig többi nyomorult katonaságával a felséges uralkodóra és az anatoli seregre rohant”. Lajos halálát nem említette, ugyanakkor Tomory sorsáról pontos értesülése volt: „A papnak és több bégnek feje is a divánba hozatott.” Ugyanakkor Szulejmán fethnáméja, amelyet a mohácsi győzelem után a birodalom kormányzóihoz küldött (1526. augusztus 29–szeptember 7.) bizonytalan volt Lajos sorsát illetően: „a gonosz király ez elvet követte: Nyertes az aki a fejét menti, azonnal megfutott a csatatértől. A müszülmán harcosok űzőbe vettek a gonosz sereget, legtöbbjét kardra hányták, más részét pedig a Dunának űzték és belefullasztottak, mint Fáraó népét. Bánjaiknak és vezéreiknek fejét levágták (…) Magáról a királyról nem lehet tudni, hogy meghalt-e vagy életben van.” A budai fethnáméja (1526. szeptember 23.) megerősítette Tomory halálát, ugyanakkor Lajosról még mindig nem tudott semmit: „Ebben a csatában a papnak s a többi nemzetek bánjainak fejeit levágták. Azonban a király, mikor már beleesett a vereség hálójába, az esthomály védelme alatt kiszabadult belőle és elfutott.” A mohácsi csatában részt vevő Lufti pasa Lajost nyomtalanul eltűntnek nyilvánította, míg Dzselálzáde Musztafa rejsz efendinek, aki hivatalánál fogva ott volt a hadjáratokban, már pontosabbnak látszó értesülése volt a királyról. A történet teljes részletében a Szulejmán uralkodása alatt élt Ferdi munkájában bomlott ki: „A szerencsétlen király pedig, miután két helyen súlyosan megsebesült, sebesülten és erőtlenül, még meglévő csekély életerejével egész este futott, s mikor a Sárvíz nevű folyóhoz érkezett, nem bírván semmit sem segíteni magán, lovastul, fegyverestül a vízbe merült és így ama csoporthoz csatlakozott, amely szinten a vízbe veszett.” A későbbi korszak török történetírói körében teljes volt a zűrzavar II. Lajos halálát illetően. Akadt olyan, aki szerint egy tóban fulladt meg és a fejét levágták, vagy megfulladt egy mocsárban, illetve megsebesült, s menekülés közben mocsárba esett majd megfulladt. Végezetül ismerünk olyan beszámolót is, amelyben arról olvashattuk, hogy egy hét múlva találták meg Lajos holttestét, levágott fejjel. Mint láttuk, a korabeli magyar és a török források nem említették, hogy a magyarok megölték volna II. Lajost, ugyanakkor a beszámolók egyértelműen tanúsították, hogy Tomori meghalt a mohácsi csatatéren, s fejét egy lándzsára tűzték. Érdemes viszont megjegyezni azt a tényt, hogy három kortárs török történetíró szerint a menekülő Lajos megsebesült, s nem lehet kizárni, hogy ez is segíthetett a különböző híresztelésekben. Erre a legjellemzőbb példa Thurzó Elek levele, amelyet a tárnokmester szeptember 29-én írt I. Zsigmond lengyel királynak. Thurzó megemlítette, hogy Lajos sértetlenül került ki a csatából, ám lova súlyosan megsebesült. Menekülés közben át akart ugratni a Duna egyik ágán, ám lovával együtt a vízbe bukott és belefulladt. forrás: Magyar könyvszemle -> Farkas Gábor Farkas: II. Lajos rejtélyes halála |
|
|
| Összes hozzászólás: 0 | |
