A ruszinok a 12. századtól kezdve kerültek be Galícián át, Máramaros, Bereg, Ung, Zemplén megye lakhatatlan hegyes vidékeire. Egy 1326-ban kelt oklevélben olvashatjuk a Nógrád megyei Nagyorosziról, hogy első lakóit Kálmán király hívta be Galíciából. A 17. században már nagyobb számban érkeztek telepesek, főleg a Kárpátok túlsó oldaláról, olyan ukrán (rutén) parasztok, akik a lengyel pánok (földesurak) elől menekültek.
A magyar földesurak – közülük is elsősorban a Rákóczi család –, kenézeik révén szervezetten telepítették őket birtokaikra. Természetesen a spontán beszivárgás (bevándorlás) is tapasztalható ebben az időszakban, amely folytatódott még a 18. században is. Bél Mátyás leírás Szabolcs megyében 12 helységben említ ruténokat, a 18. század első évtizedében. 1740 körül nagy számban telepítettek le görög-katolikus lakosságot Makón is, amire az utcák elnevezései is utalnak.
Az újabb áttelepülési hullám a 19. század második felében indult el újra főleg az akkor is sűrűn lakott Galíciából. Ez a terület ez idő tájt az ukrán nemzeti újjászületés központja volt. Ebből is következik, hogy a Galíciából elindult telepesek ukrán nemzeti tudata erős volt, ami napjainkig is tapasztalható azokon a területeken, ahol egységes településeket hoztak létre, de ezeket már nem a mai Magyarország területén találjuk.
A galíciai ukránok a mai Szlovákia területén keresztül érkeztek Magyarországra, főleg a Vajdaságba, a mai Horvátország területeire, a 19. század végén pedig a mai Bosznia területére. Egyes családok Pest-Budán találták meg megélhetésüket. Mivel ez utóbbiak betelepülése nem volt nagy mértékű, az ukrán családok nagy része rövid időn belül asszimilálódott. Ennek okai: a betelepülés területi szétszórtsága, az anyanyelvi iskolák hiánya, az értelmiség rendkívül csekély aránya.
1890-es adatok szerint az ukrán iskolaköteles gyerekek 40%-a nem járt iskolába, az írástudatlanság is elég magas a többi nemzetiséghez viszonyítva. 1880-1910 között kb. 10 000 ukrán élt a fővárosban, de hiányzott társadalmi szerveződésük. A két világháború közti időszakból alig van adat.

(forrás Wikipédia)

Szerbek:

Szerbek (rácok) tömeges betelepítésére már a 14 századtól van adat a török balkáni hódításával egyidőben menekülő szerbek költöztek Magyarországra. Lazarevics István (1389-1427) és Brankovics György szerb fejedelmek kapcsolatai a magyar királyokkal tovább növelték a szerbek számát: a hűbéri elismerésért cserébe a magyar király ígéretet tett, hogy megvédi a szerbeket a töröktől. Ennek a megállapodásnak a fejében 1427-ben a szerbek átadják a magyar királynak Nándorfehérvárt és a macsói bánság várait is. A szerb nemesség tagjai közül sokan emelkedtek magyar nemesi rangra is, a magyarországi birtokokra pedig újabb szerb parasztok és katonák érkeztek. (Például Lazarevics István magyar nemesi rangja és birtokai: Szolnok, Szalánkemén, Világosvár, Tokaj, Debrecen, Böszörmény, Szatmár, Regéc, Munkács) Szerb lakosság telepedett le a Csepel-szigeten (Ráckeve), a Szerémségben és Csongrádban is.
A Fekete Seregnek a feljegyzések szerint 5000 rác huszára is volt.
A 16. században távolsági kereskedők telepedtek meg Tolna, Dunaföldvár, Ráckeve, Buda, Pest, Vác, Szentendre településeken - a ráckevei rév például a Duna egyik legfontosabb átkelője volt ebben az időben.
A török hódoltság idején a Temesvár-Arad-Gyula- Szeged-Kalocsa-Szekszárd-Balaton vonalig húzódott a szerb lakosság határvonala, és éltek még nagyobb közösségek különböző városokban is, például Debrecenben, Egerben, Váradon.
A 17-18 század fordulóján nagy, keveretlen szerb tömbök voltak Kelet-Baranyában és Tolnában, valamint nagyobb szerb közösségek Budán, Komáromban, Győrben, Esztergomban, Vácon, Pápán, Tatán, Baján, Debrecenben, Szatmáron, Kalocsán, Szombathelyen.
A szerb és a magyar lakosság ellentéteiről is sok adatunk van. A szerbek rideg állattartása szükségképpen sértette a földműves falvak érdekeit. Az ellentéteket tovább növelte az 1691. évi nagy szerb betelepülés és az ennek során kapott királyi kiváltságok.
1690-ben a királyi kancellária felhívást intézett a délszlávokhoz: támogassák a császári csapatokat a Balkánon a török ellen a hadjárat esetleges kudarca esetén áttelepülhetnek Magyarországra, és saját elöljáróik irányítása alatt, saját vallásuk szerint élhetnek, templomokat építhetnek. A hadjárat kudarca után Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével szerbek menekültek Magyarországra (kb 100 000 fő). Szentendrén például 1000 család telepedett le, Milutinovics Iván belgrádi bíró vezetésével, Budán a Tabánban 600 család, Pomázon, Csobánkán, Érden kisebb csoportok.
1691 Lipót kiváltságlevele a szerbeknek: kollektív kiváltságok, szinte mint politikai nemzetet fogadta be őket.
1694-ben a kormányzat a Duna-Tisza közét jelölte ki a rácok számára lakhelyül: Bács, Bodrog, Csanád, Csongrád rác közösségeit a vármegyék hatásköre alól is kivették.
Tolna megye főispánja 1699-ben azt jelentette, hogy a rác falvak nem biztonságosak, ott minden gonoszság megtörténhet, és teli vannak rablott holmikkal. Esterházy Pál nádor kikötötte Nagykónyi falu benépesítésével kapcsolatban, hogy a betelepedő magyarok rácot nem fogadhatnak maguk közé.
A szerbeknek is voltak sérelmei: a kiváltságlevél ellenére több helyen megpróbálják adóztatni őket, és Pécs püspökének katolizáló törekvéseit, valamint a tized beszedésének kísérletét is sérelmesnek érezték.
A Rákóczi-szabadságharc során harcok folytak a magyarok és az általában udvarhű szerbek között a Kanizsa-Balaton-Sió-Esztergom vonaltól délre, és Pécs kuruc megszállása során a német és szerb polgárok 60%-a elpusztult.
Erre válaszul rác pusztítások következtek be a dunántúli falvakban.
A Rákóczi-szabadságharc után az állam megszervezte a szerb határőrvidéket a Marostól délre, és az 1718-as béke után sok szerb ment Oroszországba is, ahol a Dnyeszter vidékén települtek le.
A Dél-Dunántúl szerb lakossága az első világháborút követő években drasztikusan megfogyatkozott. Pécset és Baranya megyét a szerb hadsereg 1921-ig tartotta megszállva, és amikor nemzetközi nyomásra kénytelen volt kivonulni, a terület szerb lakossága bizonytalannak érezte a helyzetét Magyarországon, tartott valamilyen megtorlástól. Bár erre nemigen volt példa, a Magyarországon szabadon agitálható jugoszláv megbízottak a szerb lakosság túlnyomó többségét rávették a Jugoszláviába költözésre és a jugoszláv állampolgárság felvételére.

 Szlovének:

A szlovének már a 6. században, a magyarok előtt letelepültek az avarokkal a Balatontól délre eső vidékekre. Jelenleg az egyetlen őslakos népcsoport a Kárpát-medence nyugati részén, amely ma is itt él. Mikor a frankok az avarokat leverték és elfoglalták a Dunántúlt (Pannóniát), a szlovének is az ő hatalmuk alá kerültek és számukat Karantániából érkező szlovén népcsoportok tovább gyarapították. Elsődlegesen a Nyugat-Dunántúl (Alsó-Pannónia) földjét népesítették be, s már a 6. század óta földműveléssel foglalkoztak. Ez a terület hűbéres fejedelemség lett a morva Pribina vezetése alatt.
Ezekből az időkből való a II. freisingi nyelvemlék, amely megőrizte a legrégibb szlovén szót, a mirski-t, amely egy prédikációban maradt fenn.
Az Itáliából visszatért magyarok 900-ban elfoglalták a Dunántúlt és előlük a szlovének többsége kimenekült az országból. A Balaton mentén élők beolvadtak a magyarságba, a Mura és Dráva mentén továbbra is élt, bár kisebb számban a szlovén lakosság. A Szent Istvánt követő időkben megint megemelkedett számuk a Német-római Birodalom területén levő Krajna és Stájerország területéről áttelepült szlovének révén. A Mura mellől kitelepülők később benépesítették Zala déli vidékeit illetve Somogyot a 16. századtól, és egyes csoportjaik Horvátországba, Szlavóniába is költöztek. A népesség növekedésnek újabb lendületet adott az is, hogy az 1183-ban alapított szentgotthárdi ciszterci apátság szerzetesei a Rába mellett elterülő nagyon ritkán lakott vidékeikre nagyszámú szlovén parasztot telepítettek be Krajnából, Stájerföldről és a horvát területekről. Az általuk alapított majorokból keletkeztek azok a szlovén települések, amelyek még ma is Magyarországhoz tartoznak.
Minthogy a magyarországi szlovének a magyar királyok alattvalói voltak évszázadokig, jóformán semmi kapcsolatuk nem volt a német uralom alatt levő szlovénekkel, akiket a Német-római Birodalom uralt, s kapcsolatba kerültek reformációval és megindultak a polgári fejlődés útján.
A 18. század végén a tótsági papi értelmiség az itteni szlávság őseit a windisch-vend szóból kiindulva a népvándorlás kori vandálokig vezette vissza, ezt követően egy sor elmélet született még erről, amely mást és mást fogalmaz meg a nép eredetét illetően. Ugyanebben az évszázadban az evangélikus Küzmics István (1723-1779) surdi pap lefordítja az evangélikus Újszövetséget, kortársa és egyben névrokona a nála tizenegy évvel fiatalabb Küzmics Miklós (1734-1804) a katolikus változatát vend. Új kiadást eddig egy Biblia fordítás sem élt meg.
Az 1848–49-es szabadságharc idején és az azt megelőző időkben volt napirenden a „vend kérdés”, ahol két ellentétes tábort szokás emlegetni: az egyik a szlovén, a másik ennek ellenkezőjét képviselte. A katolikus lelkészek és híveik a szabadságharc alatt a szintén katolikus Habsburgokat támogatták, az evangélikusok Kardos János (1801-1873) őrihodosi lelkész vezetésével Kossuth Lajos oldalán álltak, pusztán csak azért, hogy megtarthassák evangélikus vallásukat a katolikusokkal szemben.
Trianon után kelt életre újra a "vend nem szlovén" teória. A szélsőjobboldali és revizionista történészek hozzák újból elő és ehhez támogatásul a magyar revíziós politika. Mikola Sándor egyetemi professzor dolgozott ki egy olyan elméletet (mindenféle alapos bizonyítás nélkül!), amely azt mondja ki, hogy a magyarországi vendek a kelták leszármazottai. A vend kérdés nyomós érvként szolgált a Trianon előtti határok visszaállításáért küzdőknek ahhoz is, hogy a Muravidéket visszacsatoltassák Magyarországhoz, mert akkor lakóikat érdekeik nem Szlovénia népéhez kötik.
Amellett tény, hogy a délszláv egységet hirdető jugoszláv vezetők és híveik igyekeztek a magyarországi szlovéneket a magyarok ellen agitálni, de azok nem rokonszenveztek velük, ám csak azért nem, mert náluknál sokkalta jobban féltek a magyar hatósági szervektől!
A II. világháborút követően elfogadták az etnikum szlovén származását. A határ közelsége miatt a terület nagyon sokáig elzárt volt a külvilágtól, a hazafelé tartókat állandóan igazoltatták.
A rendszerváltás után megalakult a Magyarországi Szlovének Önkormányzata, de 1992-ben megszerveződött annak ellentábora a Vend Szövetség is, amely a helyiek nem szlovén mivoltát hivatott újból bebizonyítani. A szervezet azóta megszűnt, de jelenleg is vannak olyan egyének akik (ráadásul magyarok) minden eszközt megragadva próbálják céljukat elérni, de az általuk felhozott (jobbára revizíós) dokumentumok teljes mértékben megcáfolhatók, sőt néha hamisak. Az egészből azt a következtetést lehet levonni, hogy a vendek eredetét illető kérdés nem bír tudományos jelleggel, sokkalta inkább önös politikai érdekeket szolgál ki. Napjainkban is találunk könyvekben, iratokban és az interneten effajta félrevezető adatokat a szlovénekről, amelyek tévesen informálják az embereket és gyakorta rossz véleményeket alakítanak ki a vendekről.

Lengyelek:

 Az első lengyelek már a honfoglalás idején megjelentek Magyarországon. Számuk azonban csak a 18. századra növekedett olyan mértékben, hogy komoly kisebbségnek lehessen venni őket.Az 1848-49-es szabadságharcban sok lengyel katona is harcolt a magyarok oldalán. Közülük számosan Magyarországon is maradtak. Az 1860-as évektől megalakították első szervezeteiket, köztük a Budapesti Lengyelek Egyesületét (1867). A kiegyezés után további több tízezer lengyel érkezett Magyarországra a jobb megélhetés érdekében.A II. világháború alatt több mint 100 ezer lengyel menekült Magyarországra. Közülük a háború utolsó évét túlélők nagy része hazatért, egy kis részük az országban maradt.A kommunizmus időszakában főleg a Mecsek területére telepítettek be lengyel bányászokat. Bár az ottani uránérckészlet mára kimerült, jelenleg is sok lengyel él Baranya megye területén.











Örmények:

 Hagyományosan a betelepedés évének az örmények -bár előtte is utána is érkeztek a Kárpát-medencébe- 1672-t tartják. Apafi Mihály fejedelemtől ekkor letelepedési engedélyt és kiváltságokat nyertek. A nagyobb arányú betelepülésre - Moldvából - a XVII.század második felében került sor. Korábban keresztény vallásuk és a magas adóterhek miatt kerültek nehéz helyzetbe, de emiatt nem hagyták volna el a lakóhelyüket. 1671-ben a Gheorge Duca fejedelem elleni felkelésben örmény vezetők is részt vettek. A megtorlástól és a töröktől való félelem késztette őket, hogy Erdélybe települjenek át. Ennek viszonyait ismerték, az erdélyi fejedelmeknek gyakran tettek diplomáciai szolgálatokat. Az örmény hagyomány szerint az Erdélybe települt örmények, mintegy hatszáz család, a Bagratida királyok fővárosából, Áni-ból menekültek el. A határ melletti városokban telepedtek le: Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Felfalu, Petele, Görgényszentimre, Kanta, Ebesfalva területére. Ez utóbbira azért, mert itt már élt örmény lakosság. a város kereskedelmi útvonalon fekszik, a az erdélyi fejedelem garantálta a védelmet. Besztercén is megpróbálkoztak a letelepedéssel, de onnan a szász iparosok és kereskedők féltékenysége miatt Szamosújvárra kellett vándorolniuk. Erdélyben - csekély létszámuk ellenére - a kereskedelem és ipar egynegyede örmény kézen van. Foglalkozásukat tekintve iparosok: szűcsök, tímárok és kereskedők. A bőrfeldolgozásban olyan szakmai tudásuk volt, hogy szinte az egész magyarországi piacot a kezükben tartották. Majdnem minden jelentősebb erdélyi városban lett boltjuk, vásárok idején sátorállítási joguk. A betelepedés után hat osztályát tartották számon az örmény kereskedőknek. A hierarchia csúcsán a gazdag marhakereskedők, a legalsó fokán a ládás kereskedők (kikidsárok) álltak. Az örmények felismerték a török kiűzése utáni nagy, üres alföldi puszták jelentőségét. Ezeket kibérelték, a Moldvában vásárolt olcsóbb jószágot itt feljavították, majd lábon hajtották Pestig, Bécsig, Varsóig, Gdanszkig. Eljutottak Nürnberg és Augsburg piacaira is. A meggazdagodó kereskedők a kor divatjának megfelelően barokk stílusú emeletes házakat emeltek maguknak és templomokat is építtettek.
Mária Terézia idején már nemesi címet is tudtak vásárolni,mert a háborúk miatt kiürült a kincstár, viszont nyelvüket csak kevesen használták, mert így elszakadtak a kolóniától. 1760-60 között 13, 1760-63 között 38 örmény család vásárolt nemességet. Később ez a folyamat folytatódott, 1780-1840 között 33 örmény vett kutyabőrt. Ezek a családok magyar neveket vettek fel, fiaik jogi vagy katonai (Kiss, Lázár, Czetz), hivatali pályára(Jakabffy, Gorove) mentek. Hamarosan jelentős vármegyei tisztségekhez is juthattak. Torontálban a Gyertyánffyak, Dánielek, Karassó-Szörényben a Jakabffyak, Bács-Bodrog megyében a Karátsonyiak vezető pozíciókat töltöttek be
A XIX. század közepén mintegy 12-15 ezerre tehetjük azoknak a számát, akik örmény identitással - anyanyelv, vallás, származás- rendelkeztek. Az 1848-as forradalmat megelőzően 57 örmény család kapott illetve vásárolt nemességet, akik a XIX. század közepére gyakorlatilag integrálódtak a magyar nemességbe. Az 1848/49-es harcokban hetvennél több örmény származású tiszt és mintegy kétszáz fő közkatonaként vett részt a magyarok oldalán. Köztük volt Kiss Ernő és Lázár Vilmos akik Aradon vértanúhalált haltak. A szabadságharc leverését követő megtorlást és a Bach-rendszert hasonlóan élték meg, mint a kor tősgyökeres magyar nemessége. A kiegyezés után aztán az állami tisztségek betöltésére ugyanúgy lehetőséget kaptak. Talán származásuk miatt általában a mindenkori kormánypárt támogatói voltak. A XIX. század utolsó harmadában, ahogy a magyarosodás útján is egyre előbbre haladtak, az örmény származású parlamenti képviselők és más befolyásos politikusok száma egyre nőtt. A gazdasági életben is részt vettek, de nem tudunk olyan családot, amely a nagypolgárság vezető rétegeibe került volna.
Az 1915-ös törökországi örmény genocídiumot követően mintegy hetven keleti örménynek menekültnek adott hazánk menedéket. Kezdetben nagy volt a kulturális különbség köztük és a magyar-örmények között, de a további generációk alatt már elhalványult mindez.
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés az örményeket drasztikusan érintette. A földtulajdonosok birtokai jórészt a Romániához és Jugoszláviához csatolt területeken feküdtek, azonban sokukat társadalmi pozíciójuk, állásuk a fővároshoz kötötte, a határokon túlra került középosztálybeli családok a magyar államigazgatás az megszűnése miatt munkanélkülivé váltak. E két réteg tagjai jellemzően a megmaradt magyarországi területekre (elsősorban Budapestre) költöztek, s jelentős lecsúszást szenvedtek el a társadalmi ranglétrán. Nem jártak jobban az Erdélyben maradók sem: egyrészt az 1921-es romániai birtokreform alkalmával földterületeket vettek el tőlük, másrészt a városszerkezet átalakulásával (modernizáció, románok tömeges betelepítése) négy településük végképp elveszítette örmény jellegét. A két világháború között Budapest vált a magyarországi örmények fő gyűjtőhelyévé, ahol mintegy 2000 örmény eredetű személyt tartottak ők maguk számon. 1920 áprilisában megalakult a Magyarországi Örmények Egyesülete, 1924-ben pedig a Ráday utca 11-13. szám alatt az Örmény Katolikus Egyházközség, valamint az Örmény-magyar Kereskedelmi Részvénytársaság. Foglalkozásukat tekintve sok volt köztük az értelmiségi: jogász, mérnök, orvos, tisztviselő, illetve (kis)kereskedő vagy iparos, jellemző örmény foglalkozás például a szőnyegkészítő.
A második világháború és az azt követő kommunista diktatúrák tovább rombolták az örménység társadalmi pozícióit. Volt, akit háborús bűnösként kivégeztek (Hovhannesian Eghia), de általában rossz idők következtek az "úri középosztályba" tartozó tisztségviselő, értelmiségi családokra. 1952-ben a többi egyesülettel egyidőben megszüntették az Magyarországi Örmények Egyesületét is. Később a kádári konszolidáció idejében, 1965-től a Magyar-Szovjet Baráti Társaság (az Örmény SZSZK is szovjet tagköztársaság) és a Hazafias Népfront keretein belül szerveződhetett újjá. Az egyházi közösség működése folyamatos maradt. E korszakban több keleti örmény család is hazánkba költözött Szovjet-Örményországból, akik általában kapcsolatot találtak a magyar-örményekkel. A helyzet talán még ennél is rosszabb volt Erdélyben. Miután az északi terület másodszor is román uralom alá került, tömegesen hagyták el az országot a magyar-örmények. Volt aki meg sem állt Nyugat-Európáig, vagy Amerikáig, de a többség Magyarországra igyekezett. A kommunista hatóságok a közösségi és egyéni földbirtokokat valamint a városi örmények üzleteit, gyárait s egyéb ingatlanait elvették, és több esetben előfordult, hogy a "gazdag" örményekből a román titkos szolgálat verte ki, hogy "hova rejtették az aranyaikat". Jellemző, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségű örmény származású emberek maradtak helyben, illetve megindult egy lefelé irányuló társadalmi mobilitás: sok ügyvéd például nem praktizálhatott, és kénytelen volt alacsonyabb presztízsű állást keresni magának. A hajdani örmény települések elveszítették korábbi jellegüket és jelentőségüket, az örmény származású lakosok a nagyobb városokba költöztek. A kommunista rezsim alatt a civil szervezetek ellehetetlenítése miatt úgy Romániában, mint Magyarországon nem volt lehetőség a magyar-örmények összefogására.

(forrás Wikipédia)

Zsidók:

Magyarország területén már az i. sz. 2-3. században a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A magyarországi zsidók története sok ellentmondással van tele: a középkorban és az korai újkorban viszonylagos biztonságban éltek. A 19. században megkezdődött a zsidóság tömeges asszimilációja, beolvadása a magyar nemzetbe. Ennek jegyében világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A 20. században azonban mégis Magyarország volt az első a nyugat- és közép-európai országok közül, ahol zsidóellenes törvényt léptettek életbe.A két világháború közötti időszak, ellentétben Európa más országaival, újra biztonságot hozott a zsidó lakosságnak, bár 1938 és 1942 között született három zsidótörvény. Az 1944. március 19-i német megszállás után érte el a magyarországi zsidóságot a holokauszt. Míg a második világháború elején mintegy 800 000 tagjával Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége élt Magyarországon, a háború után ez 200 000 körülire csökkent. A magyar zsidóságnak kb. a 70%-át gyilkolták meg a háború alatt.
A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban a üldöztetés elkerüléséhez. őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. Sokakra egész életükre tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása, hiszen valójában a mai magyar nemzet egyik építőkövéről van szó, amelyet csak igen erőltetetten lehet kiemelni a többi alkotóelem közül.

Kínaiak:

A magyarországi kínaiak egyes becslések szerint akár húszezren is lehetnek, bár a hivatalos adatok 11 ezer főről tudnak (itt él a térség legnagyobb kínai kolóniája), 2007-es adatok szerint pedig hivatalosan 6800 kínai tartózkodik munkavállalóként Magyarországon. Betelepülésük a rendszerváltás után kezdődött elsősorban üzletnyitás (ruhaüzlet, étterem) és vendégmunka-vállalás céljából. A kínaiak rendszerint le is telepednek az országban, ezért gyermekeiket magyar iskolába járatják. Főként Budapesten, de emellett az ország egész területén élnek. Körülbelül száz kínai állami vállalatnak van Magyarországon képviseleti irodája, illetve működő vállalkozása. 1995-ben több mint ezer bejegyzett kínai cég létezett, és harminc olyan piacot lehetett összeszámolni, amelyen döntően kínai termékeket árultak. Nagyobb bevásárló központokat vásárolnak (pl. Asia Center) az országban mindenfele: például Dunaújváros volt Skála nagyáruháza. 2006-ban a kínai alapítású cégek száma meghaladta a 3000-et, melynek összértéke 120 millió dollár volt.

forrás: Wikipédia