Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Ez a több mint hatszázezer négyzetkilométer területű, mintegy harmincöt millió lakossal rendelkező birodalom lélekszám szerint Európa harmadik (Oroszország és Németország után), területét figyelembe véve második nagyhatalma (Oroszország után), mely egymilliós hadsereget tudott ugyan kiállítani, de belső viszonyait tekintve elmaradt európai versenytársaitól. A Monarchiában több mint tizenkét nyelvet beszéltek, s a birodalom nemzetiségi mozgalmai a századfordulótól kezdve egyre határozottabban vetették fel az önálló nemzetállami fejlődés lehetőségét. A nagy, egységesen szervezett, védővámokkal támogatott belső piac ugyan számottevő gazdasági fejlődést tett lehetővé, a Monarchia ipari és gazdasági teljesítménye azonban leginkább a technikai-technológiai fejlettséget, a produktivitást, valamint a belső tőkeerőt tekintve elmaradt az európai élvonaltól. Mindezek a belső korlátok bizonyos mértékig a külpolitikában is éreztették hatásukat.
A birodalom külpolitikájának főbb irányait az 1879 októberében a Német Császársággal megkötött kettős szövetség szabta meg, amely egyrészt több mint negyven éven át tartó szoros szövetségi viszonyt eredményezett, másrészt azonban többnyire alárendelte a Monarchia érdekeit Németország világpolitikai és még inkább európai céljainak. Ennek megfelelően Ferenc József birodalmának csak mérsékelt igényei és szűkre szabott mozgástere lehetett, ami leginkább a balkáni befolyás megerősítését és kiterjesztését jelentette. Ennek látványos eredményeként a császár 1908. október 6-án a magyar Szent Korona jogaira való hivatkozással kiáltványban jelentette be Bosznia-Hercegovina annexióját, egyben a novibazári szandzsák katonai kiürítését. Ez a lépés a területi nyereségen túl semmiféle pozitív következménnyel nem járt sem Magyarország, sem a birodalom szempontjából, sőt, az állandóan ott állomásozó nagy létszámú haderők csak a katonai kiadásokat növelték. A rendkívül robbanásveszélyes boszniai belpolitikai viszonyok pedig a szarajevói merénylethez vezettek. A történelmi Magyarország, mely az 1910-es népszámlálás statisztikai adatai (népességszám Horvátország nélkül 18 246 533 fő, ebből 54,5% magyar anyanyelvű, területe 282 ezer négyzetkilométer Horvátország nélkül) és a birodalom közös költségeiből rá eső arány alapján (mely 1914-re több mint 34%) a Monarchián belül jelentős súllyal rendelkezett. A balkáni háborúk, valamint a szarajevói merénylet után a hivatal magyar álláspont szerint – melyet gróf Tisza István magyar miniszterelnök 1914. június 30-án Bécsben ismertetett a császárral –, a háború egyáltalán nem elkerülhetetlen. Taktikai okokból ki kell várni, hogy a Balkánon a Monarchia szempontjából kedvezőbb nagyhatalmi erőviszonyok adódjanak. A magyar álláspont mögött nyilván ott volt a félelem, hogy a dualista állam nem készült fel eléggé egy fegyveres konfliktusra. Tisza megítélése szerint a fegyveres összecsapás Szerbiával előbb-utóbb bekövetkezett volna, erre utalnak minisztertanácsi felszólalásai mellett unokahúgának, Zeyk Margitnak címzett 1914. augusztusi levelének sorai: „Lelkiismeretem nyugodt; már nyakunkon volt a hurok, amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket.”
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadicélja szerint egy gyors, időben korlátozott hadjáratban térdre kell kényszeríteni Szerbiát úgy, hogy az lehetőleg ne vezessen a Monarchia számára többfrontos háborúhoz, vagy a konfliktus kiszélesedéséhez. Ha ez utóbbi mégis megtörténne, úgy a Monarchia katonai és politikai vezetői számíthattak a Német Császárság támogatására, amely már minden tekintetben alaposan felkészült a világháborúra. A magyar aggályok elsősorban Románia magatartása miatt jelentkeztek, mert a balkáni háborúk óta nyilvánvaló volt, hogy a Román Királyság csak az alkalomra vár, hogy az Erdély bekebelezését célzó területi igényeit valóra válthassa, így a magyar kormány szívesebben fogadott volna egy Bulgáriával megkötött szövetséget, mint egy Szerbia elleni katonai fellépést. A kérdést a német álláspont döntötte el. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása után több mint egy hónappal Theobald Bethmann-Hollweg német kancellár egy kiszélesedő fegyveres konfliktus esetén országa egyértelmű támogatásáról biztosította Szögyény-Marich Lászlót, a Monarchia berlini nagykövetét. Német nyomásra Románia semleges maradt, kötelezettségeket vállalt arra, hogy Erdélyt nem veszélyezteti. A Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök által irányított „háborús párt” befolyására a most már a nagyhatalmi támogatást is élvező Ferenc József teljesíthetetlen ultimátumot intézett a szerb kormányhoz. A jegyzéket a belgrádi követ 1914. július 23-án adta át. Július 28-án, a Bécs számára nem kielégítő szerb válasz után az Osztrák–Magyar Monarchia megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Szerbiával, s már ugyanezen az éjszakán a dunai flotta és Zimony várának tüzérsége Belgrádot bombázta. A Monarchia megindította azt a háborút, amelyről Kossuth Lajos Deák Ferenchez írt Kasszandra-levelében megjósolta, hogy tüzében elhamvad a történelmi Magyarország.
A magyar társadalom, a politikai élet szereplői, a parlamenti pártok és a sajtó – hasonlóan Európa többi hadba lépett országához – helyesléssel, támogatólag, sőt örömmel fogadták a háború hírét. A besorozott katonáknak a kormányzat a karácsonyra ígért hazatérés mellett földek juttatását is kilátásba helyezte. A jutalomföld ígérete rendkívül vonzó volt a parasztság körében, s ez nagy szerepet játszott a vidéki lakosság kezdeti háborús lelkesedésének kialakításában, majd fenntartásában. Mindenki egyetértett abban, hogy a – Magyarországon egyébként meglehetősen népszerűtlen Ferenc Ferdinánd elleni merénylettel Szerbia olyan mértékben provokálta a Monarchiát, hogy ellene a katonai fellépés is indokolt. Továbbá minden jelentősebb belpolitikai erő – beleértve olyan parlamenten kívüli ellenzéki erőket is, mint a szociáldemokraták és a polgári radikálisok – egyetértett a kormánnyal, hogy Magyarország területi és politikai egységének megóvása, valamint a nemzetiségek feletti magyar hegemónia fenntartása létkérdés. S ha ez csak egy Szerbia elleni katonai akcióval biztosítható – amit a kormánypropaganda erőteljesen hangsúlyozott –, úgy ez jogos és elkerülhetetlen lépés. Átmenetileg a parlamenti csatározások is elcsitultak, minden ellenzéki parlamenti párt vezetője a „rendkívüli helyzetre való tekintettel” felfüggesztette kormányellenes támadásait. A Tisza-kormány első intézkedései között léptette életbe az 1912. évi LXIII. tc.-et (az ún. kivételes törvényt), mely jogot biztosított a rendeleti úton való kormányzásra, feljogosította a kormányt kivételes hatalom gyakorlására, ami többek között kormánybiztosok kinevezését, az önkormányzati autonómiák felfüggesztését, statáriális bíráskodást, előzetes sajtócenzúrát, a gyülekezési szabadság korlátozását, a rendőrség és a csendőrség széles körű igénybevételét, a sztrájkok elleni szigorú fellépést jelentette. A kivételes törvényt többször is kiegészítették folyamatosan bővítve a kormány különleges jogkörét, így az 1914. évi L. tc. 10. §-a a háború kezdetéig visszamenőlegesen bevezette az internálás intézményét (mely csak 1921-ben szűnt meg), 1915-ben központilag csökkentették az iskolák számát a háborús viszonyokra való hivatkozással (1915. évi XIII. tc. 5. §.), 1916-ban pedig elrendelték, hogy a kivételes törvények bármelyikének megsértése hat hónapi börtönnel büntethető (1916. évi IV. törvénycikk 6. §.). Mindezeken túl a utazások és szabad helyváltoztatások korlátozása, az esküdtbíróságok hatáskörének csökkentése és ezzel párhuzamosan a törvényszékek szerepének növelése, valamint a polgári peres ügyekben intézkedő katonai büntetőbíráskodás bevezetése nyomán jelentősen megnőtt az állam súlya és szerepe a közéletben, mely a háborús évek alatt és után is általános európai jelenséggé vált.
A békeidőben mintegy 450 ezer fős, a háborús évek alatt 4-5 millió főt számláló közös hadsereg magyar hadosztályai 1914 őszén két fronton, Szerbiában és Galíciában állóháborúra kényszerültek a beígért gyors siker helyett. Az oroszokkal szemben 1915 tavaszáig jóformán csak veszteségeket könyvelhettek el. Ezt tetézte Przemysl 1915. március 22-i feladása. Szerbiát két offenzívában sem sikerült térdre kényszeríteni. Ugyancsak kudarcot vallott 1914-ben a németek kísérlete, hogy áttörjék a francia védelmi vonalakat. Mindenhol állóháború alakult ki és a konfliktus gyors befejezése immár illuzórikussá vált. A hadviselő felek már az első hónapokban rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek, a galíciai osztrák–magyar hadsereg például az 1914-es év kárpáti harcaiban mintegy 800 ezer főt veszített. Az első háborús év végére a magyar politikai és katonai vezetőréteg nagy része előtt világossá vált, hogy a háború hosszú és kimerítő lesz, a hátország anyagi, valamint élőerejét teljes mértékben igénybe veszi, s ennek első jeleként a magyar társadalom a háborús gazdasági válságintézkedések sorával kényszerült szembenézni.
Kezdetben a háborús gazdasági intézkedések is rövid, néhány hónapos katonai konfliktussal számoltak. A kormány első lépésként elégségesnek tartotta az állami beavatkozások és monopóliumok bővítését, noha már az első hetekben jelentkezett a háborús gazdálkodásra való áttérést jelző zugtőzsde, a felhalmozás, az árdrágítás, valamint a munkanélküliség.
Elsősorban az élelmiszerek és közszükségleti cikkek központi ármaximálása vált szükségessé. 1916-tól kezdve gyakorlatilag bárkit igénybe lehetett venni „közérdekű munkára”, a hadigazdálkodás jegyében már 1914-ben több mint kétszáz vállalat munkásait és alkalmazottait helyezték katonai irányítás alá. Ez a folyamat 1918-ra azt eredményezte, hogy a magyar gazdasági élet jelentős részét (állami kézben lévő) katonai irányítás alatt álló részvénytársasági központok uralták. Ezek vásárolták fel, tartották nyilván, illetve forgalmazták a különböző iparágak készleteit. 1915 nyarán a gabonafelvásárlás monopolizálására létrehozott Haditermény Rt. mellett működő több tucat hasonló állami részvénytársaság tevékenysége azt jelentette, hogy az államhatalom nemcsak a belpolitikai életben és a társadalomban, hanem az ország gazdaságában is döntő befolyásra tett szert. Az állami részvénytársaságok melegágyai voltak a korrupciónak és a visszaéléseknek, a feketézők és a hadigazdálkodáson meggazdagodott rétegek nagy vagyonai többségükben innét származtak.
Az ország lakossága a háború intézkedésekből csak annyit érzékelt, hogy a pénzromlott, állandósultak a beszolgáltatások, az állatállomány katonai igénybevétele növekedett – melynek következtében folyamatosan csökkent a mezőgazdasági termelés –, a munkahelyeken megjelentek a hadifoglyok, s lisztet és kenyeret csak jegyre lehetett kapni.
1915 tavaszától az országban már érzékelhetően alábbhagyott a háborús lelkesedés. A kormány – számolva a katonai kudarcokkal és az elhúzódó háború lehetőségével – propagandájában Szerbia megbüntetése helyett a „Haza védelme” jelszót kezdte hangoztatni. A Népszava több cikkében már a békekötés lehetőségét mérlegelte (a lapot a háború alatt részben emiatt többször betiltották, egyébként minden sajtóterméket naponta cenzúráztak), a parlamenti csatározások is felélénkültek, jelezvén, hogy a háború kezdetén kialakult belpolitikai stabilitás már a múlté. Az ellentétek leginkább a választójog kérdésében csaptak össze, ami azt mutatta, hogy a háború alatti belpolitikai életben is megjelentek azok az erők, amelyek a választójog bővítésével az ország demokratikusabb berendezkedését kívánták elérni. A választójogi vitákat a képviselőházi munkapárti többség és a kormányzat is gerjesztette, ezzel próbálta elterelni a figyelmet a közellátás egyre súlyosbodó nehézségeiről, a mind kiterjedtebb hátországi nyomorról, a feledtetni próbált földreform ígéretekről. A Képviselőház 1915. április 19-től május 26-ig tartó tavaszi ülésén a Függetlenségi Párt a választójog kiterjesztéséért szállt síkra. Konkrét javaslattal mégis a Munkapárt jobboldali ellenzéke, a Katolikus Néppárt rendelkezett. Rakovszky Iván előterjesztésében a párt a „hősök választójogát” kívánta bevezetni, ami alapján az aktív választójog kiterjedt volna minden 20 év fölötti férfira, aki frontszolgálatot teljesített. E mérsékelt és korlátozott választójog-bővítési javaslat a kívánatos további reform elodázását célozta. Miután Tiszta István miniszterelnök a kormány és a Munkapárt nevében még ezt a javaslatot is elvette, a vita első fázisának lezárásaként gróf Károlyi Mihály nagy beszédben támadta a kormányt, merevséggel, szűklátókörűséggel és reformellenességgel vádolva a miniszterelnököt. A belpolitika parlamenten kívüli megélénkülésének jeleként 1915 nyarán az országban sorozatos sztrájkok robbantak ki. Ezek közül a legjelentősebb a június 9-i csepeli éhségzavargás volt, amikor a több mint hétezres tüntető tömeget csak karhatalmi erővel sikerült feloszlatni. Hasonló volt a helyzet minden hadviselő országban. A szociáldemokraták ha nem is nyíltan, de támogatták a tömegmozgalmakat. A Nemzetközi Szocialista Iroda 1915. szeptember 5-i zimmerwaldi konferenciája is így határozott, a pacifizmust fogadva el többségi, centralista álláspontként. A Monarchia végső soron eredményesen zárta a katonai kudarcokkal kezdődő 1915-ös évet. A május 2-án sikeresen végrehajtott gorlicei áttörés, a doberdói front stabilizálása július 18–augusztus 1. között, Szerbia megszállása október–november folyamán kétségtelen hadisikereket jelentettek. A nemzetiségi mozgalmak aktivizálódása, valamint Olaszország 1915. május 23-i, az Osztrák–Magyar Monarchiának küldött hadüzenete miatt (amit részben ellensúlyozott, hogy Bulgária 1915. október 14-i, Szerbia elleni hadüzenetével csatlakozott a központi hatalmakhoz) az első teljes háborús év mérlege nem tekinthető pozitívnak, mert nem sikerült döntő győzelmet aratni. A jövőt tekintve és az ország vezető rétege számára aggasztó jelenségként mind a londoni Jugoszláv Bizottság (Ante Trumbic vezetésével 1915. május 1-jén), mind a párizsi Cseh Külföldi Bizottság (Eduárd Beneš, Thomas G. Masaryk és mások vezetésével 1915. november 14-én) megfogalmazta a Monarchiától való elszakadás és az önálló délszláv, illetve csehszlovák állam megalakításának igényét. Továbbá a hazai pacifista álláspontok erősödésének jeleként gróf Károlyi Mihály az 1915. december 7-i képviselőházi ülésen felvetette a békekötés lehetőségét, melyet nemcsak függetlenségi politikusok, de néhány keresztényszocialista honatya is támogatott. Károlyinak az általános és titkos választójog bevezetését célzó határozati javaslatát azonban már korántsem fogadták kedvezően. Tisza ezúttal is a háborúra való hivatkozással semmiféle belpolitikai engedményre nem volt hajlandó. Még akkor sem, amikor a kormányhoz közelálló katolikus néppárti körökből újra megfogalmazódott bizonyos igény mérsékelt belpolitikai reformok bevezetésére. A béke és a választójog kérdése olyannyira polarizálta a parlamenti erőviszonyokat, hogy 1916. július 17-én gróf Károlyi Mihály kilépve a Függetlenségi Pártból önálló pártot szervezett Függetlenségi és ’48-as Párt néven. Az új párt kezdetben néhány, hozzá politikailag szorosan kötődő honatyát (gróf Batthyány Tivadar, Holló Lajos, Lovászy Márton, Justh Gyula, Hock János stb.) és mintegy kéttucat parlamenti politikust tömörített. A párt programját a Magyarság 1916. július 19-i számában tették közzé, ami annexiómentes, az integritást biztosító békét, a perszonálunió fenntartását, de önálló vámterületet, jegybankot, valamint hadsereget, továbbá általános, egyenlő és titkos választójogot, demokratikus szociál- és birtokpolitikát követelt. A Népszava, a szociáldemokraták nagy többsége üdvözölte az új pártot és programját, mert úgy látták, hogy a Károlyi-párt megalakulása jelentős szakadást idézett elő a hatalmon levő politikai elitben, ami reményt nyújthatott a háború utáni Magyarország demokratikusabb újjászervezésére. Vagy legalább arra, hogy a mélyreható reformoknak a politikai vezető rétegeken belül is lesznek támogatói.
A katonai és gazdasági szempontból első igazán súlyos, 1916-os év második felében az országban állandósult az áruhiány és az infláció. Az államháztartás egyensúlya végérvényesen felborult, olyan ipari üzemek is sztrájkba léptek, ahol szigorú katonai irányítás alatt eddig fegyelmezett termelés folyt. 1916 nyarán a lupényi, a zsilvölgyi és a petrozsényi bányákban több mint tizenötezren, ugyanekkor a csepeli lőszergyár alkalmazottai is sztrájkba léptek. A közellátás súlyos zavarait jelezte az októberben felállított Közélelmezési Hivatal és Tanács, melyen keresztül a kormányzat központilag próbálta megszervezni és irányítani a fontosabb közélelmezési és közszükségleti cikkek elosztását. Miután egyes hadiipari üzemek munkásai is sztrájkoltak, a kormány még az év elején panaszbizottságok felállítását kezdeményezte. Ezek eredeti feladata a kormány, a katonai parancsnokságok, valamint a munkaadók és munkavállalók közötti közvetítés és konfliktuskezelés volt. Az eredetileg honvédelmi és kereskedelemügyi minisztériumok, a katonai parancsnokságok, valamint a szakszervezetek és a munkaadók képviselőiből álló 7 fős bizottságokat 1916-ban átszervezték. Döntési jogosítványokat kaptak a munkaadókkal szemben támasztott panaszügyekben (eredetileg csak felterjesztési joguk volt az illetékes miniszterhez), a bizottságokba a honvédelmi miniszter által delegált elnökön kívül a szakszervezetek, a munkaadók, valamint a Kereskedelemügyi és Pénzügyminisztérium egy-egy tagot küldhetett. Az albizottságokkal kiegészített, újjászervezett panaszbizottságok leginkább a munkabérekkel és a szociális juttatásokkal kapcsolatos ügyekkel foglalkoztak. Eredeti rendeltetésüket: a fontos gazdasági egységekben egyre erősödő elégedetlenség és sztrájkok megakadályozását nem sikerült megvalósítani.
1916-tól kezdve a nehéz pénzügyi helyzetben az állami bevételeket új adónemekkel egészítették ki (jövedelem‑, hadinyereség-adó), ezeket a vidéki csendőrség és a városi rendőrség segítségével, sokszor terrorisztikus módszerekkel hajtották be. A háború pénzügyi terheit hadikölcsönök kibocsátásával próbálták enyhíteni. 1918 júniusáig nyolc hadikölcsön került forgalomba, összesen több mint 18,5 milliárd korona értékben. Hadikölcsön-kötvényt jegyezni szinte kötelező volt, ami rendkívüli mértékben lecsökkentette a lakossági megtakarításokat, a háború utáni visszafizetésekből pedig semmi sem lett. A hadikölcsönügyletek szinte teljesen tönkretették a középosztályt és a parasztság nagy részét. A lakosság különösen sérelmesnek találta, hogy a jegyzések, a be- és kifizetések körül állandósultak a visszaélések, csalások, pénzügyi botrányok. A bevonultak után járó segélyek összegét ugyan fokozatosan emelték (1918 februárjában már 36–48 korona havonta), de ez az összeg jóformán semmire sem volt elég. Ráadásul a jegyzők jó része ezt nem vagy csak részesedés ellenében folyósította.
Az 1916 februárjában Verdun ellen megindult német offenzíva több hónapig tartó, rendkívüli véráldozatokkal járó állóháborút eredményezett a nyugati fronton. Az orosz hadszíntéren a Monarchia számára meglepetésszerű támadással Bruszilov tábornok csapatai 1916. június 4-én néhány nap alatt áttörték az osztrák–magyar vonalakat és két hét alatt elfoglalták Volhíniát és Bukovinát. A súlyos csapást tetézte a román királyi hadsereg 1916. augusztus 27-i erdélyi betörése. Románia időközben feladta addigi semlegességét és titkos egyezményben csatlakozott az antanthatalmakhoz. A katasztrofális katonai helyzetet csak kevésbé enyhítette, hogy az olasz hadsereg isonzói támadása augusztus közepére elakadt, valamint az osztrák–magyar csapatok német segítséggel október közepére kiszorították a román haderőket Erdélyből. Az év végére német segítséggel stabilizálódott a keleti front, Mackensen hadosztályai december 6-án Bukarestet is elfoglalták, de a segítségnyújtásnak nagy ára volt. Az osztrák–magyar vezérkar egyre inkább respektálni kényszerült a német vezérkar stratégiai döntéseit. Az év folyamán előállott katonai helyzet és Ferenc József halála (1916. november 21.) miatt bekövetkezett uralkodóváltás nyomán, az év végére megszületett a Hofburg első békekezdeményezése. Ezt azonban Berlin ellenezte, mivel a németek abban reménykedtek, hogy a korlátlanná bővített tengeralattjáró-háborújukkal – még az Egyesült Államok hadba lépése előtt – térdre kényszeríthetik Angliát és Franciaországot. Így a német nagyvezérkar ellenállása miatt nem kaptak támogatást. IV. Károly az új év elején ismét napirendre tűzte a béke kérdését. Az új uralkodónak ezzel kettős célja volt. Egyrészt még a katonai vereség előtt megegyezésre jutni, másrészt elkerülni a háború utáni forradalmi mozgalmakat, átmenteni a birodalmat a háború utáni időkre. Első lépésként jelentős személycseréket hajtottak végre a Monarchia vezetésében. A közös külügyminiszter báró Burián István helyett Ottokár Czernin volt bukaresti követ lett (Burián megmaradt közös pénzügyminiszterként), Conrad von Hötzendorf helyett Arthur Arz von Straussenburg tábornok került a vezérkar élére, s az uralkodó mint a hadsereg és a flotta legfőbb parancsnoka a főhadiszállását is áthelyezte Teschenből Badenbe. Az 1916. október 21-én meggyilkolt gróf Karl Stürgkh osztrák miniszterelnök helyére a császár bizalmasa, gróf Heinrich Clam-Martinic került, de 1917 elején Bécsben az is komolyan szóba került, hogy Tisza István magyar miniszterelnök helyére József főherceg lépjen.
Az új uralkodó és a magyar miniszterelnök viszonya sohasem volt felhőtlen, mert IV. Károly Tiszát a feltétlen német elkötelezettség hívének tartotta, ami nem illeszkedett elképzeléseibe. A személycserék, valamint az 1917. január 12-i közös minisztertanácson újból felvetett békekötés lehetősége és a birodalmon belül egyre erősödő pacifista közhangulat kedvező helyzetet teremtett egy újabb békekezdeményezésre. A béke-erőfeszítéseket ösztönözte az is, hogy az év elején súlyos ellátási zavarok keletkeztek a birodalom néhány nagyvárosában (Bécs, Prága, Trieszt). Noha a Magyar Korona országaiban a közellátás, különösen az élelmiszerellátás biztosítása kevesebb gondot okozott, Tisza István a Munkapárt áprilisi értekezletén mégis úgy foglalt állást, hogy a hátországra háruló terhekből Magyarország aránytalanul nagyobb mértékben részesedik, mint a birodalom többi területei. Ugyanakkor Károlyi pártja, néhány mérsékelt ellenzéki politikussal együtt ismételten szorgalmazta a választójogi reformot. Elsősorban azzal érveltek, hogy bizonyos mértékű, de fokozatos, törvényes reformmal a háború után elkerülhetővé válik egy a februári orosz forradalomhoz hasonló mozgalom kitörése. Az 1917-es februári orosz fordulatot paradox módon szinte minden belpolitikai erő üdvözölte. A kormány és a hivatalos politika a hadi helyzet kedvező fordulatát, Károlyiék és a mérsékelt ellenzék (Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Rakovszky István stb.) a reformpolitika beindítását várták, valamint a lehetőséget a különbékére és az ország demokratizálására. A Népszava márciustól szinte naponta tudósított az orosz eseményekről, ami miatt sorozatosan cenzúrázták a lapot. A keleti fronton tömegessé váltak a szembenálló felek közötti lövészárok-barátkozások, ezt a katonai és politikai vezetés rendkívül veszélyesnek ítélte.
Frontharcosok felesküsznek IV. Károlyra, az új királyra. 1916. december
Ebben a helyzetben, továbbá a győzelemre számító, merev német magatartás miatt a Monarchia titokban közölte Franciaországgal különbéke-kötési szándékát. IV. Károly két sógorát, Sixtus és Xavér hercegeket (akik a belga hadseregben szolgáltak) szemelte ki a titkos küldetés lebonyolítására. 1917. március 24-én az uralkodó Sixtusnak átadott egy négyoldalas levelet, melyet Raymond Poincaré francia köztársasági elnöknek szánt. A javaslat a Monarchia minimális hadicéljait tartalmazta, elismerte Szerbia függetlenségét azzal a kikötéssel, hogy az ország szakít a nagyszerb politikával és megmarad a Monarchia balkáni befolyása. Németországgal szemben elfogadta a francia hadicélok jogosságát, Elzász-Lotaringia francia birtoklását és Belgium függetlenségét. IV. Károly más irányban is kereste a békekötés lehetőségét. Támogatta a Vatikán békekonferencia összehívására irányuló elképzelését, fogadta Károlyi Mihályt, akinek németellenes, békekötést szorgalmazó irányvonala egybeesett saját elképzeléseivel, és Károlyi támogatásával a Tisza Istvánnal szembeni elégedetlenségének is hangot adhatott. Bár a levelet angol és francia kormánykörökben nem fogadták eleve elutasítólag, Sixtus közvetítési akciójára a franciák érdemben nem reagáltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az antant a végső győzelemig harcol, német részéről pedig semmiféle engedményre nem voltak hajlandók Elzász-Lotaringia ügyében.
Magyarországon a pacifizmus előretörése a választójogi kérdés körül dúló egyre hevesebb viták, a munkásság állandósuló sztrájkjai és nem utolsósorban az uralkodó Tiszával szembeni bizalmatlansága a kormány bukásához vezettek. A bányákban, a járműjavítókban és a vasiparban lezajlott tömeges méretű tavaszi sztrájkok után a kormánynak engedélyezni kellett a május 1-jei felvonulást. A politikában járatosabb közvélemény azonban tudta, hogy a kormány bukását nem elsősorban ez, hanem a választójog kérdésében tanúsított elutasító álláspontja okozta. Tiszta István a képviselőházban azzal bukott meg, hogy az egyre erősödő parlamenti csoportokkal szemben az 1913-as választójogi reformot csak a szervezett szociáldemokrata, illetve ipari munkásság számára volt hajlandó bővíteni. Ugyanakkor ragaszkodott a feltétlen német szövetséghez. A magyar politikai életet mélyebben ismerők azt is érzékelhették, hogy a kormány bukása nincs az uralkodó ellenére. Az új idők jeleként Tisza parlamenti és parlamenten kívüli ellenzékéből 1917. június 6-án megalakult a Választójogi Blokk, amelynek elnöke gróf Károlyi Mihály lett. Alelnökei Vázsonyi Vilmos és Garbai Sándor. A blokkot a szociáldemokraták, Károlyi-pártiak, polgári radikálisok és néhány keresztényszocialista politikus alkották. Ez volt az első szervezeti összefogás a baloldali polgári irányzatok és a szociáldemokraták között. Programjukban követelték az általános, egyenlő és titkos választójogot, az annexió és a hadikárpótlás nélküli béke megteremtését és a béke biztosítására nemzetközi szervezet felállítását. Az ország belső reformjának érdekében a külügyek és a hadügyek vezetésének demokratikus átszervezését kívánták, ami már a dualista berendezkedés alappilléreit érintette. Azzal természetesen senki nem számolt, hogy a Választójogi Blokk alapján jön létre az új kormány. Azt viszont mindenki várta, hogy az uralkodó a saját politikájához, valamint a magyar társadalom és politikai élet igényeihez igazodva hajtja végre a személycseréket. A magyar politikusok nagy része ifj. gróf Andrássy Gyulát várta a miniszterelnöki székbe. A császár környezetében azonban nyilvánvaló volt, hogy ez szóba sem jöhet Andrássy nyílt németbarátsága miatt. Áthidaló megoldásként az uralkodó 1917. június 8-án a politikai életben viszonylag új embernek számító gróf Esterházy Móricot nevezte ki miniszterelnökké. A kormányba pedig számos, Andrássy köreihez tartozó politikus került (Ugron Gábor, Serényi Béla, Mezőssy Béla, Gratz Gusztáv). A régi Tisza-kormányból csak Szurmay Sándor honvédelmi miniszter maradt meg, a Választójogi Blokk két politikusa pedig – Vázsonyi Vilmos és gróf Batthyány Tivadar – az igazságügyi tárcát, valamint a király személye körüli miniszteri posztot kapták. Annak jeleként, hogy Esterházy valamiféle koalíciós kormányzást kíván megvalósítani, a függetlenségi párti gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi, a katolikus néppárti gróf Zichy Aladár a horvát ügyekkel foglalkozó miniszteri kinevezést kapta. Az új miniszterelnök még a Népszava szerkesztőségében is tett egy bemutatkozó látogatást (amire még sohasem volt példa). Tervei között szerepelt, hogy államtitkári posztot ajánl a szociáldemokrata párt valamely vezető politikusának. A kormánnyal szemben támasztott nagy várakozások oka elsősorban az volt, hogy abban a Választójogi Blokk is képviseltette magát. Sokan azt várták, hogy megvalósulhat a Blokk programja. Ehhez képest semmi sem történt, ami azzal magyarázható, hogy a Tisza vezette képviselőházi munkapárti többség szinte semmiben sem támogatta a kormányt. Esterházy ugyanakkor rendkívül sérelmesnek tartotta, hogy IV. Károly titkos békeakcióiról egyáltalán nem tájékoztatták. A Sixtus-féle akció ugyanis 1917 nyarán tovább folytatódott, de az új német kancellárt, Georg Michaelist – aki a német vezérkar embere volt – sehogyan sem lehetett rávenni a békekötésre. Ha ugyan volt is angol és francia hajlandóság a megegyezésre, a leendő tárgyalásokba mindenképp be kellett kapcsolni Olaszországot is, amely csak a végső győzelem után volt hajlandó tárgyalni a Monarchiával és nem ismerte el annak területi integritását. A francia és angol politikusok kezét megkötötték a románoknak, szerbeknek, cseheknek és olaszoknak tett kötelezettségek is, amelyek kizárták a különbéke lehetőségét.
A Monarchia vezetői közül senki sem fogadta el a birodalom területi felosztását, így a területi integritást biztosító minimális program már 1917-ben sem lehetett a különbéke alapja. 1917 augusztusában az volt a fő kérdés Budapesten, hogy a kormány vagy megegyezik a Tisza vezette munkapárti csoporttal és a választójogi reformokból semmi sem lesz vagy a képviselőház feloszlatásával, a tömegmozgalmakat felhasználva kész tények elé állítják a választójogi reform ellenzőit. A legkényelmesebb megoldásként Esterházy augusztus 19-én benyújtotta lemondását, amit az uralkodó elfogadott. Utóda Wekerle Sándor azzal a feladattal vette át miniszterelnöki kinevezését, hogy vitás kérdésekben oldja meg a munkapártiak és az Apponyi–Andrássy–Esterházy csoport közeledését. A kiszabott feladatnak megfelelően az új kabinet az Esterházy-kormány minden régi tagját átvette, Wekerle közismert németbarátsága pedig Tiszát és híveit nyugtatta meg. Wekerle közismert németbarátsága pedig Tiszát és híveit nyugtatta meg. Wekerle Sándor a tapasztalt, kiváló politikus elfogadható személyiségnek bizonyult mind az uralkodó, mind a magyar belpolitikai élet számára, s a miniszterelnök ragyogó taktikai érzékkel Vázsonyi Vilmos tárca nélküli minisztert bízta meg a választójogi törvényjavaslat kidolgozásával. Vázsonyi – nyilvánvalóan megrettenve az oroszországi forradalmi eseményektől – a törvényjavaslat benyújtását húzta-halasztotta és csak decemberre készült el. Ennek értelmében az 1913. évi XIV. tc. alapján volt 1 838 378 választó számát 3 595 000-re emelték, azzal, hogy csökkentették a műveltségi cenzust és a választójogot kiterjesztették az ipari és mezőgazdasági munkásokra is.
Az oroszországi forradalmak nyomán Magyarországon is megélénkültek a radikális mozgalmak. 1917 október elején egyhetes vasutassztrájk zajlott az országban. Ekkor alakultak meg a radikális, baloldali, főleg értelmiségi ifjúságot tömörítő Galilei-kör első illegális csoportjai, a szociáldemokrácián belül színre léptek az ún. forradalmi szocialisták (Szabó Ervin, Alpári Gyula, Duczynska Ilona stb.). A bolsevik hatalomátvétel után a Pesti Hírlap és a Népszava teljes terjedelemben közölte a szovjet kormány dekrétumát a békéről, s a szovjet békekötés támogatására a szociáldemokraták megszervezték az időszak legnagyobb szabású tömeggyűlését: az 1917. november 25-i városligeti munkásgyűlést. Bokányi Dezső, a nagygyűlés szónoka hitet tett az annexiók nélküli béke mellett, és követelte az azonnali békekötést a keleti fronton. Az összejövetelt semmiféle atrocitás sem zavarta meg, pedig a fővárosba vezényeltek csendőrségi alakulatokat és a budapesti rendőrség is jelentős erőket vont össze a rend fenntartására. A Munkapárt jelentős része és a kormánypárti körök is üdvözölték az orosz békedekrétumot. Oroszország kiesésétől azt várták, hogy a Monarchia tehermentesíteni tudja a keleti hadszínteret, megmenekül a bukástól, sőt, eléri háborús céljait. 1917 novemberétől kezdve a lövészárok-barátkozások a keleti fronton már egész arcvonalakat érintettek. Fennállt a veszély, hogy ez a frontok teljes összeomlását okozza. December közepétől (a breszt-litovszki béketárgyalások megkezdése után) gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de fegyverszünet állt be, s az osztrák–magyar hadvezetőség bizakodó hangulatát az 1917. novemberi sikeres caporettói áttörés is igazolta. A Monarchia csapatai az olasz hadszíntéren egészen a Piave folyóig nyomultak, ott is csak angol és francia hadosztályok segítségével sikerült megállítani őket. Részben emiatt – megnyugtatandó a megrémült olasz közvéleményt – az USA 1918 márciusában hadüzenetet küldött a Monarchiának. Az 1917. év hadieseményeinek mérlege alapján azonban a központi hatalmak katonai veresége nem következett be.
A breszt-litovszki béketárgyalások elhúzódása, valamint a központi hatalmak keleti területi követeléseinek nyilvánosságra kerülése miatt 1918 januárjában az egész Monarchiára kiterjedő általános sztrájk kezdődött, ami a hónap égén Németországra is átterjedt. Budapesten január 18-án általános munkabeszüntetés kezdődött, melynek során munkástanácsok alakultak. A Szociáldemokrata Párt vezetősége csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta a forradalmi robbanást megakadályozni és a mozgalmat a törvényesség keretei között tartani. Leginkább a nagy januári sztrájk és a radikalizálódó tömegmozgalmak hatására Wekerle átalakította a kormányt. Azzal, hogy kimaradt gróf Batthyány Tivadar és bekerült Szterényi József és Windischgraetz Lajos – akik feltétlen németbarát politikusnak számítottak – még közelebb került a munkapártiakhoz. Az Andrássy- és Apponyi-csoport, továbbá néhány munkapárti politikus létrehozták az új kormánypártot ’48-as Alkotmánypárt néven. Önálló szervezeti kereteit fenntartva csatlakozott hozzá a Katolikus Néppárt és a Vázsonyi Vilmos vezette Demokrata Párt is. A lezajlott fúziók azt jelezték, hogy a forradalomellenes és a radikális demokratikus átalakítást ellenző politikai erők zárták soraikat. A forradalmaktól való félelem miatt hajsza indult a radikális szocialisták, a Galilei-kör vezetői ellen. Károlyit pedig felségárulási perrel fenyegették. A kemény fellépést jelezte, hogy a kormány márciusban a statárium bevezetését fontolgatta, amit március 20-án a hadsereg főparancsnoksága a katonaszökevényekre vonatkozóan ki is hirdetett. A rendkívül feszült belpolitikai helyzetet csak súlyosbította, hogy a gazdasági életben ekkorra már a teljes bomlás jelei mutatkoztak. A központi fejadagokat leszállították, a kormány egyre nagyobb mértékű rekvirálásokat rendelt el, mindennapos hírré váltak az éhhalálról szóló tudósítások. A lakosság leromlott fizikai és egészségügyi állapotát jól mutatta, hogy az országban pusztító spanyolnáthában csupán 1918 októberében 44 ezren haltak meg. Magyarországon 1918-ban a megélhetés több mint nyolcszor annyiba került mint 1913-ban, a létminimum alatt élők száma megsokszorozódott. A munkások jó része hadiüzemekben dolgozott, munkahelyüket nem változtathatták, katonai büntetőbíráskodás torolta meg a munkafegyelem megsértését. A falvakban, miután a családfő bevonult vagy elesett, jobb esetben megsebesült, a munkák döntő része a nőkre és a gyermekekre hárult, ami tömeges elszegényedéshez és soha nem látott nyomorhoz vezetett. Az infláció és az áruhiány a városi alkalmazotti és tisztviselői rétegeket is reménytelen helyzetbe sodorta. 1918-ban jövedelmük reálértékben az 1913-as szint egyharmadát sem érte el. Ugyanekkor a társadalom kettészakadt. A hátországi hadigazdálkodáson, a korrupción és a feketézésen meggazdagodott rétegek fényűző, pazarló életet éltek (főleg a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban), a „hadimilliomosok” tudomást sem vettek a háborúról. 1916 június elején, amikor a keleti fronton a Bruszilov-offenzíva katasztrofális helyzetbe sodorta a Monarchia ottani erőit, Budapesten a Csárdáskirálynő bemutatója zajlott, ahol megjelentek az újgazdagok, a régi arisztokrácia és a nagytőke képviselői. A főváros éjszakai élete semmiben sem tért el a békeévekétől. Közben a vidéki lakosság éhezett és járványokról, éhhalálról szóló hírek kiáltó ellentétben álltak a nagyvárosi gazdagok életvitelével. Miután a hátország is rendkívüli hiányokkal küszködött, a frontokon harcoló katonák ellátása sem volt kielégítő – különösen az olasz fronton –, ami fokozta a katonák elégedetlenségét és kiábrándultságát. A hadsereg harci szelleme még az egy évvel korábbi helyzethez képest is sokat romlott. Ezen az sem segített, hogy a keleti fronton a március 5-én megkötött breszt-litovszki és a május 7-i bukaresti béke nyomán gyakorlatilag megszűnt a jelentősebb harci tevékenység. A katonai helyzet súlyosságát jelezte, hogy a nyugati fronton a német hadsereg három offenzívában sem tudott eredményt elérni (1918. március 21-től 1918. július 17-ig) s a június 15-i dél-tiroli osztrák–magyar áttörés lendülete is csak néhány napig tartott.
A rendkívüli gazdasági nehézségek és a tömegméretű társadalmi elégedetlenség következményeként kialakult kilátástalan helyzetben a társadalom jó része a magyar zsidóságot okolta. Az antiszemitizmus évekig tartó belpolitikai konfliktusokat eredményezett. A kormánypolitika (az 1918 áprilisában Vázsonyi és Apponyi nélkül létrejött harmadik Wekerle-kormány) a Vázsonyi-féle választójogi elképzelést tovább szűkítette azzal, hogy a műveltségi cenzust felemelték (4 elemi helyett 6 elemi iskola). Az ipari munkások közül csak a szakmunkások kaphattak választójogot, a mezőgazdasági munkások közül pedig csak azok, akik huzamosabb állandó munkaviszonnyal rendelkeztek. Ez a képviselőház által 1918. július 19-én elfogadott törvényjavaslat egyrészt azt mutatta, hogy a kormánypolitikát még mindig Tisza István és a régi munkapárti politikusgárda irányítja, másrészt arra is utalt, hogy a kormány szerint a választójog rendkívül mérsékelt bővítése elégséges a forradalmi hangulat levezetéséhez. A hivatalos politikától senki sem várhatott változásokat, ez tovább erősítette a sztrájkhangulatot, ami júniusban tetőzött. A hónap második felében pedig az ország szinte minden városában sztrájkok és kormányellenes tüntetések zajlottak. A hadseregen belül a tömeges átállások, szökések és helyenként nyílt lázadások nyomán és az oroszországi hadifoglyok tömeges hazaszállítása következtében – akik közül sokan a bolsevikokkal rokonszenveztek – a katonai fegyelem teljesen megbomlott. A nemzetiségi politikai mozgalmak újbóli aktivizálódásának első jeleként 1918. április 25-én Pop-Csicsó István a Román Nemzeti Párt képviseletében első ízben utasította el a magyar képviselőházban a költségvetés megszavazását. Erre a lépésre azután került sor, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségei 1918. április 8-án megtartott római kongresszusukon kinyilvánították, hogy nem kívánnak tovább a birodalom keretei között élni és önálló államiságot követelnek. Az Egyesült Államok kormánya május végén elfogadta a kongresszus határozatait, az angolok és franciák pedig sorra harcoló félként ismerték el az emigrációban működő nemzeti tanácsokat (Csehszlovák Nemzeti Tanács, Jugoszláv Nemzeti Tanács, Román Egység Nemzeti Tanácsa). Ez a lépés Wilson amerikai elnök 1918. január 8-i, 14 pontos kongresszusi üzenetével állt összhangban, melynek tizedik pontja kimondta, hogy „Ausztria–Magyarország népei részére, … meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” Ez azt jelentette, hogy az antant az amerikaiakkal együtt többé már nem volt érdekelt a Monarchia egybentartásában.
A német hadsereg vonalait áttörő augusztus 8-i antant támadás, valamint a Monarchia szeptember 14-i eredménytelen békeajánlata után Bulgária 1918. szeptember 29-én Szalonikiben aláírta a kapitulációs okmányokat, ami báró Burián István közös külügyminiszter szerint is a vég kezdetét jelentette. A Monarchia felbomlási folyamatát megállítandó, de leginkább jelezve az események visszafordíthatatlanságát, Károly császár október 16-án manifesztumban szólította fel birodalmának népeit a nemzeti tanácsok megalakítására és kihirdette a Monarchia föderatív átszervezését. A manifesztum ugyan hangsúlyozta, hogy ez nem vonatkozik a Magyar Korona országainak integritására és a horvát–magyar viszonyra, de az elszakadást követelő nemzetiségek, a tömegével hazaözönlő katonák, valamint a háborúból teljesen kiábrándult magyar társadalom ezzel vajmi keveset törődött. A katasztrófa végső felvonását drámai módon jelezték Tiszta István szavai 1918. október 17-én a képviselőházban: „Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük… elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét…” Weber tábornok az Osztrák–Magyar Monarchia képviselőjeként 1918. november 3-án Padovában írta alá a Monarchia fegyverletételét, s ezzel formálisan megszűnt a birodalmat összetartó utolsó erő, a közös hadsereg is.
A világháború magyar mérlege minden tekintetben rendkívül súlyos volt. A közös hadseregben a háború öt éve alatt mintegy négymillió magyar katona harcolt, ebből elesett több mint 600 ezer, a sebesültek és hadifoglyok száma összességében elérte a másfél millió főt. Mindez azt jelentette, hogy a tényleges katonai szolgálatot töltötteknek több mint 50%-a hősi halált halt, megsebesült vagy fogságba esett. A hátországban a lakosság 18%-át hívták hadiszolgálatra, ezen felül a hadiipar még mintegy 800 ezer főt foglalkoztatott. A háború Magyarországra eső pénzügyi és gazdasági terheit nagyon nehéz számba venni, mégis sokatmondóak a kortárs Teleszky János adatai, aki szerint a háború Magyarországra eső összköltsége 32,7 milliárd aranykoronát tett ki (ami az 1920-as árfolyamon, dollárban számítva 7,82 milliárd). Ez az 1914/15-ös állami költségvetés összkiadásának majdnem a nyolcszorosa volt. Ez az összeg egy háború előtti átlagos év állami összbevételének több mint harmincszorosát tette ki.
A háborús vereség nyomán a Monarchia és a történelmi Magyarország felbomlása elkerülhetetlenné vált. 1918 őszén a birodalom belső helyzete olyannyira zűrzavaros volt, hogy bármelyik pillanatban számítani lehetett a forradalom kitörésére. A fegyvereivel együtt tömegesen hazaözönlő katonaság a hátország teljes nyomorával és széles körű társadalmi elégedetlenséggel szembesülhetett. Noha a katonai és politikai vezetőség, valamint a hivatalos propaganda a háborús évek alatt folyamatosan földet ígért a harcolóknak, ezek csak ígéretek maradtak. A hazaérkezett katonák teljesen becsapva, kisemmizve érezték magukat. Velük együtt a társadalom dühe és haragja a politikai elit, a háborúban meggazdagodott feketézők és hadiszállítók ellen fordult. Magyarország 1918 őszén a teljes összeomlás és a forradalom küszöbére érkezett.
forrás: MEK
forrás: MEK
