Magyarországról dióhéjban - Eredet


A jelenleg széles körben elfogadott elmélettel szemben, a finnugor őshaza elmélete szerint őseink az Urál hegységkörnyékén, annak is főleg a keleti oldalán élhettek, egy finnugor ősnép részeként, holott a valós nyelvi behatások a Hunia-Avarica idején keletkeztek helyben,(mint a török megszállás alatt számos török szavunk) A finnugor rokonságot a mai genetika segítségével már a finnek kihagyták történelemkönyveikből mondván:"Barátság van, rokonság nincs", ennek ellenére nálunk még ezt az elméletet tanítják - igaztalanul. Ez a korai közösség az "elmélet" szerint halászatból és vadászatból tartotta fenn magát,tehát nomád életmód szerin téltek, amit az tett lehetővé, hogy élőhelyük zsákmányban gazdag volt. Ellenben más történelmi forrásokra alapozva (Kínai évkönyv 1.sz.) fejlett mezőgazdasági és állattartási kultúrával rendelkeztek Kína falai előtt, már, ahogyan ez a 1.századikínai évkönyv Hunokról való leírásaik alapján ez már rögzítve van, melyben megemlítésre kerül egy jellegzetes jó minőségű búza és 3000 ló megvásárlása. Egyetlen fennmaradt ősi városunk Tongwancheng-ben található mely leletet a kínai állam restaurálja, másfelől a mai magyarokénak tulajdonítja, de ez hazánkban még nem ismeretes. Sajnálatosan a Habsburgok által írt történelem van még mindig a köztudatban. Az ősi kataklizmát követő időkben két népcsoport indult vissza az altájak meghódítására(feltételezések szerint a csodaszarvas legendája is ebből a korból származik)a Himalájai Kaásmir (Kis Mirség)tartományból, amit a menedékül szolgáló őshazánknak is tekinthetünk egyben a hármas halmú Ultar (Oltár)hegység lábánál ahol a Hunza folyó két partján élnek még ma is a Hunzák és Nagarok (Hunor és Magor) leszármazottai, kiknek azonos velünk a hiedelem világa, képi világa beleértve közös szavainkat is, a mai napig magasra tartva a zászlaját az őshazának melyen három halom fölött egy lefele irányuló íj látható, holddal és csillaggal a sarkában. Eme népeket Kőrösi Csoma Sándor is megtalálta de számunkra egy Tibeti-Magyar szótárban merült ki az ismeret, nem felismerve, hogy Körösi elérte célját. Az i. e. 5.században egy ismeretlen indíttatású (feltételezhető sivatagosodás) késztette népvándorlás miatt a törzsek nyugatra költöztek. Útjuk végállomása a Volga és Káma folyók, illetve az Ural hegység közötti terület volt (a mai Baskíria, Oroszországban, Európa legkeletebbi határán). Az ősmagyarsága feltételezések szerint mintegy ezeréven át lakta ezt a területet. Bár nagyobb részük az 5.század körül innen továbbköltözött, egy kisebb részük azonban maradt. A hátramaradottak tovább őrizték nyelvüket, ezért találhatott rájuk Julianus nyolcszáz évvel később. Itt találta meg Julianus barát 1236-ban a hátramaradt magyarokat. Ő nevezte el ezt a területet Magna Hungariának. Az 1980-asévekben zajlott régészeti ásatások során ezen a területen rengeteg ősi magyar sírt találtak, ami alátámasztja, hogy őseink itt hosszabb ideig éltek Pannóniába érkezésüket megelőzve.
A legújabb kutatások szerint a magyarok a 670-esévekben, a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom felbomlása után költöztek Etelközbe, miután a kazárok valószínűleg magyar segítséggel megdöntötték Kuvrat egymással vetélkedő fiainak hatalmát. A magyar őstörténet későbbi hagyománya szerint első fejedelmünk Levedi volt, akinek a szállásterülete volt Levédia, Etelközön belül, de a magyarok rögtön egész Etelközt birtokba vették.
A 7–9. század között a Don és Szeret folyók között (a mai Ukrajna déli része, valamint Moldva területe), az úgynevezett Etelközben(„Folyóköz”) lett a magyar törzsszövetség új szállásterülete. A magyar törzsek először a Kazár Birodalom szövetségesei voltak, majd független birodalmat hoztak létre, ahol államalkotó népként uralkodtak más népcsoportok felett.
A Kazár Birodalom, amelynek e korszak kezdetén a magyarok is az érdekszférájához tartoztak, a 8. században alakult ki. A kazár uralkodó, a kagán és a magyar törzsek között hosszútávú kapcsolat alakult ki, amely néha baráti volt, néha ellenséges. Volt példa rá, hogy akazárok téglaerődítmény temeltek a magyar törzsek elleni védekezés céljából. A kazárok sok szempontból mintát jelentettek a magyarság számára. A legnagyobb jelentőséggel hatalmi berendezkedésüknek, a kettős fejedelemségnek az átvétele bírt.
A magyarokat a kazárok egyébként türköknek nevezték. Ez az elnevezés szerepel Bíborban született Konstantin, bizánci császár elbeszéléseiben is. A birodalom kormányzásáról című művében ő nevezte Etelköznek a magyarok lakhelyét. Etelköz pontos földrajzi meghatározása nem egyértelmű, törzsterülete valahol a Dnyeper–Dnyeszter–Prut folyók környékén lehetett.
A magyarsághoz más népek is csatlakoztak, akik később teljesen magyarrá lettek. Ilyenek voltak az eszkilek, akik talán a székelyek ősei lehettek, de a berszilek és a kabarok is ekkor érkeztek. A kabarok érkezése azért is volt fontos, mert ők a Kazár Birodalom ellen lázadtak fel, majd csatát vesztettek, és végül a magyaroknál kerestek menedéket. Ez azt mutatja, hogy a magyarság legalább olyan erős lehetett ekkoriban katonailag, mint a kazárok. Fő fegyverükaz íj volt.
A törzsek életének gazdasági alapját az állatállomány jelentette, ugyanakkor ki voltak szolgáltatva a sztyeppéknek, ezért a földművelés jelentősége egyre nagyobb lett. Felszerelésük és szállásaik is a gyors költözködés követelményeihez alkalmazkodott. Ekkor terjedhettek el a cserépfazekak és edények is. A földművelés fokozatos erősödésére utal az is, hogy számos földműveléssel kapcsolatos szavunk van, melyeket ebben a korban vettek át őseink a környező népektől (búza, árpa, tarló, eke, sarló, gyümölcs, alma, bor, seprő, komló, kender, borsó, ökör, bika, tinó, ól, karám).„Különösen disznó és tyúk szavunk bizonyság erre, hiszena nomádok állandó mozgását sertés és baromfi nem tudná elviselni.”
A 9. századi arab források az etelközi magyarság fejlett állami életéről számolnak be.
A zsákmányszerzés érdekében a rokon törzsek hajlandóak voltak más népekkel szövetségre lépni, és részt venni azok egymás ellen folytatott csatájában is. A 850-es évektől kezdve kezdtek el a két tömény (egy tömény tízezer harcos) harcosai nyugatra járni portyázni, a nyugati népek is ekkor ismerték meg a magyarokat. Jó harcosok lévén több európai uralkodó is gyakran meghívta a magyarokat csapataik erősítésére, és hírük egész Európát bejárta. (Így például a német krónikák is beszámolnak róluk.) Fegyelmezett hadszervezetük, újszerű harcmodoruk, mellyel csapdába csalták az ellenséget, lovaglásban és íjkezelésben megmutatkozó tehetségük félelmetes ellenféllé tette őket. Az európai háborúk során gyakran jártak a Kárpát-medencében, Attila volt országában, és ismerték a terület előnyeit.
Az éghajlat történeti kutatások szerint az 4. század és a13. század a kelet-európai sztyeppén az időjárás nedvesebb volt, de ezt a 9. században és 10. században egy szárazabb időszak váltotta fel. Ez indította el a népvándorlás újabb hullámát, aminek részei voltak a magyar kalandozások, a besenyő támadások, de nem okai, ahogy korábban gondolták. A Kárpát-medence ebben az időszakban is nedvesebb volt, mint a kelet-európai sztyeppe, ezért választották a magyarok az idevándorlást, ahol tovább folytathatták megszokott életmódjukat. Az ekkor már nem nomád, hanem félnomád életmódjukra a Kazár Birodalomban tértek át– mielőtt még Etelközbe vándoroltak volna a legújabb kutatások szerint a 670-es években –, aminek része volt például a belterjes marhatartás. A hét törzset tömörítő magyar törzsszövetség fejedelmeinek Álmost majd őt követően Árpádot, a Megyer (Magyar) törzs vezetőit választották, a társfejedelem Kurszán volt ekkor. A magyar törzsekhez csatlakozott a szomszédos kabarok három törzse is. A kabarokkal együtt tehát legalább tíz törzsből álltak.