Cigányok (romák):

Az első roma csoportok a 15 és 17. század között érkeztek Magyarországra. ők voltak a mai magyar cigányok elődei. 15. század elejéről származik az egyik első magyarországi írásos említésük, Zsigmond király oltalomlevele egy karaván számára. Az ezután mind nagyobb számban érkező csoportok a romákra jellemző peripatetikus(körüljáró) vándorlást folytattak, és elsősorban mint vándor kovácsok dolgoztak. A menlevelek hatására szabadon mozoghattak, beilleszkedésüket nem szorgalmazták. A 16-17. században, a török hódoltság korában folyamatos volt a roma bevándorlás a Balkán-félsziget területéről. Egy részük maradt, más részük tovább vonult más országok felé. Ekkoriban kezdtek zenéléssel foglalkozni. A Rákóczi-szabadságharcban, mint muzsikusok a fejedelem zászlaja alá álltak, de a karavánok szolgálatokat tettek a végvárak közötti üzenetek közvetítésében is. A 18. században Mária Terézia és II. József több rendeletet hoztak a romák letelepítésére, amit a hatóságok erőszakkal, elrettentő büntetések alkalmazásával hajtottak végre. A romáknak a falvak határában telepeket jelöltek ki, ahol kunyhókban laktak (cigányputrik). Az addig vándormesterségből élő roma kézműveseknek megtiltották új lakóhelyük elhagyását. Így az addigi megélhetésüktől megfosztották őket, mivel az edényjavítás, a fémmunkák, a késélezés vagy a teknővájás folyamatos helyváltoztatást igényelt. A szigorúan felügyelt intézkedések részleges sikerrel jártak. Végleg megmaradt a cigánytelepeken a romák egy része, azok akik a helyi falusi lakosság szükségleteit kielégítve letelepültként is tovább tudták gyakorolni iparukat. Más részük viszont az erőszakos asszimiláció elől a nyugatabbi országokba vándorolt. Az itt maradottak a 18. századtól fokozatosan áttértek a magyar nyelv használatára. A 19. században a falusi kovácsműhelyek többségében magyar cigányok dolgoztak. A reformkorban művészetükkel nagy hatást gyakoroltak a magyar nemzeti zene fejlődésére, Liszt Ferencre és másokra, de közülük is többen világhírre tettek szert, például Dankó Pista a 19. század végén. A szabadságharc idején a magyar cigányok a magyar ügy mellé álltak, és fegyverjavítóként, ágyúöntőként, valamint tábori muzsikusokként szolgáltak, többek között az országos verbuválást segítve. A legmagasabb rangig a Kossuth Lajos cigány hadnagyaként ismert Sárközi Ferenc cigánymuzsikus vitte. Balogh János, iskolát járt muzsikus cigány volt az első, aki roma nyelvű nyomtatványt jelentetett meg, ezzel a címmel: Legelső czigány imádságok, mind a két magyar hazában lévő czigány nemzet számára. Esztergom, 1850. ő készítette az első Magyar-cigány szótárt is.
 A század végén Habsburg József főherceg, Magyarország különc életű trónörököse, sokat időzött a magyar cigányok között a telepeiken, elkészítette az idősek által még beszélt roma nyelv első nyelvtanát és roma szótárat is írt. Az így megismert roma családokat végül a saját magyarországi birtokán telepítette le.
 A 19. század elejétől érte el a romák második nagy bevándorlási hulláma Magyarországot. Ekkor érkeztek a román (oláh) fejedelemségek felől a mai oláh cigányok és beások elődei. Az oláh cigányok – akárcsak korábban a magyar cigányok – szekérkaravánjaikkal (cigánytáborok) peripatetikus vándorlást folytattak, különböző kelendő szolgáltatásokat kínálva a letelepült falusiaknak (rézmegmunkálás, köszörűsség, lópatkolás, vályogvetés, kosárfonás, medvetáncoltatás stb.). A lovári közösségek tagjai a 19. századtól kezdve a magyarországi vásárok leghíresebb lókereskedői lettek, akik lószeretetükről és szakértelmükről voltak ismertek.
 A beások szintén különböző mesterségeket kínáltak, ők azonban letelepedtek a falvak mellett. Eredetüket tekintve is már letelepedett romániai cigányok voltak, akiknek elődei a román fejedelemségek területén csoportos rabszolgaságban éltek a román bojárok (földbirtokosok) tulajdonaként. Csak a 19. században került sor a modern Románia megteremtésével a rabszolgafelszabadításra, és a román cigányok egy része ekkor Magyarországra költözött.
 Az 1893-a népszámlálás adatai szerint a Kárpát-medence egyes településein élő, tehát letelepült romák létszáma 275 000 fő volt. A 20. században a tömeggyártású iparcikkek elterjedése a hagyományos cigány foglalkozásokat faluhelyen is feleslegessé tette. A két világháború között törvények is korlátozták a vándormunkát. Hagyományos ügyfélkörük elvesztésével a romák nagyobbik része munkanélkülivé vált, ez társadalmi konfliktusokhoz vezetett. 1944-ben a fasiszták Németországban és máshol, így Magyarországon is népirtást követtek el a romák ellen. A porajmos ("elemésztés") során 30-70 000 dunántúli roma embert, köztük gyerekeket, nőket és öregeket vittek németországi koncentrációs táborokba, ahol kínhalált szenvedtek.
 A háború utáni földosztásból a romákat teljes egészében kihagyták. Az 1956-os forradalomban számos magyar cigány is részt vett.

forrás: wikipédia


Németek (svábok) :

A mai Magyarország területén élő német népcsoport egyes rétegei a történelmi fejlődés során különböző szakaszokban és népmozgalmi hullámokban kerültek mai lakóhelyükre, így a hazai németség mai arculatának kialakulásában is különböző tényezők, illetve körülmények játszottak meghatározó szerepet. Történelmi korszakhatárt jelentett ebben a török hódoltság kora, pontosabban az országnak a török uralom alóli felszabadulása a 17. század végén.
A középkori iparosodás és városi fejlődés kibontakozásában a magyar uralkodók jelentős szerepet szántak a német kézműveseknek és kereskedőknek. A német polgár a 13. század folyamán sok magyar városban gyökeresedett meg. A tatárjárás után ez a folyamat átmenetileg még jobban megerősödött.
A magyar királyok telepítési politikája az ország belső, gazdasági érdekeiből fakadt; a német telepesek megnevezése "vendég" (hospes), ami alapvetően jó viszonyra mutat. Csak a Szentföldről kiszorult német lovagrend – amelyet határvédelmi feladat ellátása fejében engedett II. Endre megtelepedni Magyarországon – tett kísérletet arra, hogy államilag is önállósítsa magát, amiért is a király a lovagokat kiűzte az országból.
A mai Magyarország németségének csak egészen kis hányada az, amely még az Árpád-kori telepítések során honosodott meg, éspedig a nyugat-magyarországi németség (a mai osztrák határ mentén), illetve a Börzsöny hegység egykori bányavárosának, Nagybörzsönynek német lakossága, amely tulajdonképpen a közép-szlovákiai Hauland déli csoportjának maradéka. E csoport két másik német láncszeme – Vámosmikola és Szokolya –, bár a török kort átvészelte, a múlt századra teljesen elmagyarosodott.
Röviddel Buda felszabadítása után, már 1689-ben megjelent az a királyi telepítési rendelet, amely a telepítés feltételeit és módozatait szabályozta. Ennek irányítására hívták életre a királyi Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissio), amely a gazdasági szükségből egyúttal politikai tőkét is akart kovácsolni, arra számítva, hogy a katolikus német telepesek eleve a dinasztia támaszai lesznek a kuruckodó, Habsburg-ellenes magyar nemességgel szemben. A német telepesek mellett szólt még az is, hogy többnyire fejlettebb mezőgazdasági módszerek birtokában voltak, mint a hazai lakosság.
A telepítési akció, három nagy szakaszban, lényegében az egész 18. századot átfogta. Az első szakasz (1689–1740) még III. Károly nevéhez kapcsolódik. Ekkor jöttek nagyobb számban német parasztok a Dunántúl megyéibe (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr), az Alföldre (Szabolcs, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékeire (Hont, Heves, Zemplén), de szórványosan már a Bácskába és a Bánságba is. Ekkor keletkezett – a szó eredeti értelmében is – sváb településtömb Szatmár megyében.
A telepítések második szakasza Mária Terézia korára esik. Ekkor a földesúri magánkezdeményezést egyre inkább a kamarai telepítés szorítja ki a helyéről. Az alapvető ok itt is gazdasági: a királyi kamara a koronauradalmak fellendítésére sikeres versenytársként lép fel a német paraszti munkaerőpiacon, amennyiben a telepeseknek biztosított kedvezmények (építkezési segély, több évi adómentesség) terén túllicitálja a magánbirtokosokat. Ismerünk e korból eseteket, amikor a munkaerőhiányt szenvedő földesúr hajdúi a kamara útnak indított telepeseit rövid úton lefoglalták.
Mária Terézia a betelepítés ütemének meggyorsítására 1762-ben új pátenst adott ki, amely a hétéves háború után újabb, sorsukkal elégedetlen paraszti tömegeket hozott mozgásba, főként Elzász-Lotharingiában, Badenben, Luxemburgban és a pfalzi tartományban. Ezek a teréziánus telepesek már szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg.
A harmadik, egyúttal utolsó szervezett telepítési akciót II. József 1782. évi pátense vezette be. Ennek nyomán főleg Pfalzból, a Saarvidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württembergből jöttek telepesek, zömmel ismét csak a déli kamarabirtokokra, kisebb számban máshová is, így Pest, Esztergom, Vas, Tolna, Somogy megyébe.

forrás: wikipédia

Szlovákok:

Az ószlávok az 5. század végén jelentek meg a Kárpát-medencében. A Nagymorva Birodalom idején Cirill és Metód bizánci keresztény hittérítők alkották meg ószlovien irodalmi nyelvüket, amelyet II. Adorján pápa 867-ben Rómában - a héber, görög és latin mellett - a keresztény világ negyedik liturgikus nyelvének rangjára emelt.   Nagymorávia rövid, mindössze háromnegyed évszázados fennállásának belső viszályok, valamint a keleti frankok és a nomád magyar törzsszövetség támadásai vetettek véget. Szvatopluk hajdani nyitrai fejedelem szláv népe a formálódó magyar állam befolyása alá került. A többi nyugati szláv népességtől államhatár választotta el, ami megteremtette a szlovákok önálló etnikai, majd nemzeti fejlődésének feltételeit. Bár a "slovenský" (szlovák) kifejezés csupán a 13. századtól dokumentálható, a szlovákok azt megelőzően is, majd azután hosszú évszázadokon át állták a közös hazában, a Magyar Királyságban a történelem viharait.  A magyarországi szlovákok mai lakóhelyeire egykori elődeik a 150 éves török  uralmat követően kerültek. A történelmi Magyarország északi, túlnépesedett vármegyéiből húzódtak le a délebbi, elnéptelenedett, több földet és jobb megélhetést ígérő területekre. A szlovák jobbágyok levándorlásukkal megszabadulhattak a röghöz kötöttségtől, s új otthonukban biztosították szabad vallásgyakorlásukat is.  Letelepedési hullámuk, amely egy országon belül zajlott, három szakaszra bontható.
1670 - 1711 között főként szökött jobbágyok indultak el a töröktől visszafoglalt vidékekkel határos megyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj). Az északra fekvő megyékből (Trencsén, Árva, Liptó, Szepes) ezt a sávot mintegy hídfőállásként használták fel a további vándorláshoz. Ebben a szakaszban nyugaton Észak-Dunántúlon, az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő megyék déli, lakatlan helységeiben települtek le. (Sárisáp, Kesztölc, Piliscsév, Pilisszántó, Vanyarc, Acsa, Csővár, Óhuta).
1711-1740 között zajlott a földesúri és szervezett telepítések zöme. Vagy azok a földesurak hozták le jobbágyaikat északi birtokaikról, akiknek délen is voltak földjeik, vagy állami szervektől kapott engedély alapján, telepítési szervezők közreműködésével ment végbe a folyamat. Ebben a szakaszban a szlovákok első, önálló településeik és nyelvszigeteik egész sorát hozták létre. A Garamtól nyugatra fekvő térségből a Dunántúlra települtek (Pilisszentlászló, Öskü, Bánhida, Vértesszőlős, Bakonycsernye, Tardosbánya). A Nagyalföldre igyekvők számára a nagy áteresztő kaput Nógrád megye jelentette a Duna-Tisza köze felé (Bénye, Alberti, Csömör, Kiskőrös) és a délkelet-alföldi régióba (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény). Ebben a szakaszban jött létre az első bükki üveghuta település is (Óhuta-Bükkszentlászló).
A harmadik telepítési szakaszban főleg a mai szerbiai bácskai, bánáti lakatlan területeket népesítették be a szlovákok. A Nagyalföldön ekkor főként másodlagos telepítésekről, továbbvándorlásról beszélhetünk. A békéscsabai szlovákok 1746-ban Tótkomlóst, 1747-ben Apatelket (Mocrea), a békéscsabai, szarvasi, tótkomlósi szlovákok 1754-ben Nyíregyházát telepítették be. Ekkor létesültek a Mátra és a Bükk újabb hutás falvai is.
A 19. században szintén a másodlagos telepítések domináltak. Ezek jellemző láncolataként a tótkomlósiak 1802-ben megalapították a mai romániai Nagylakot, a nagylakiak 1815-ben Pitvarost, a pitvarosiak 1844-ben a tótkomlósi és nagylaki pusztabérlőkkel létrehozták Csanádalbertit. A legfiatalabb szlovákok lakta települések - Kétsoprony, Telekgerendás - az 1950-es évek elején, a mezőgazdasági szövetkezetek, állami gazdaságok szervezésével egy időben jöttek létre Békés megyében az egykori tanyaközpontokból.  A hajdani szlovák telepesek elvándorlásukkal eltávolodtak az anyanyelvi kultúra közegétől, annak kulturális centrumaitól. A magyarországi szlovák nyelvszigeteken a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején - a délalföldi szlovákság kivételével - a szlovák nyelv és a kultúra kizárólag a népi kultúrában, a családi és faluközösségi kapcsolatokban és az egyházon belül élt tovább. Szlovák írásbeliség, megfelelő anyanyelvi iskolai oktatás, iskolán kívüli művelődés a legtöbb helyen egyáltalán nem létezett. A nagyobb nyelvszigetek igyekeztek megőrizni és megtartani nyelvüket és kultúrájukat. Így pl. Békéscsabán volt önálló szlovák könyvkiadás, színjátszás. Még a II. világháború idején is itt működött a legnépesebb szlovák evangélikus egyházközség a világon, amely 40 ezer lelket számlált.  Az I. világháborút lezáró békeszerződések következtében a magyarországi szlovákság Csehszlovákia megalakulásával államjogilag is elszakadt nemzetalkotó etnikumától, mellyel ezer évig egy hazája volt. A teljes vertikumú kultúra kifejlesztéséhez és fenntartásához elégtelen lélekszámú, szétszórtan élő, egymástól és az anyanemzettől is elszigetelt magyarországi szlovákság az anyanyelv megtartása szempontjából hátrányos helyzetbe került. Mindezt fokozta, hogy az anyaországtól számottevő segítséget nem kapott.  A II. világháborút követő csehszlovák-magyar lakosságcsere során mintegy 73 000 magyarországi szlovák települt Szlovákiába. Az áttelepülés után a Magyarországon maradt szlovákság nem csupán létszámában fogyatkozott meg. Felbomlottak azok a több száz éves hagyományokra visszatekintő, etnikailag viszonylag zárt közösségek, amelyek a magyarországi szlovákság nyelvének, kultúrájának hordozói voltak. A veszteség hosszú távú káros hatása mindmáig érvényesül.  A következmények felszámolása a ma működő magyarországi szlovák kisebbségi önkormányzati rendszer, civil szféra és oktatási-kulturális hálózat legfőbb feladata. A Magyar Köztársaság területén élő szlovákságra jellemző az erőteljes szórványhelyzet, a kettős identitás és az érzelmi, kulturális kötődés Magyarországhoz.  A 2001. évi népszámlálás adatai a következőket tartalmazzák a magyarországi szlovák népességgel kapcsolatban: szlovák nemzetiséghez tartozónak vallotta magát 17.693 fő - ami csaknem 70%-kal magasabb az 1990. évi hasonló adatnál és több évtized után fordított a csökkenő tendencián! Szlovák anyanyelvűként írtak össze 11.816 személyt, családi és baráti körben 18.056 ember használja a szlovák nyelvet, a szlovák nemzetiségi kultúrához, hagyományokhoz kötődők száma 26.631 volt.
A népszámlálási statisztikai adatokkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a kisebbségi kötődéssel összefüggő "szenzitív" kérdésekre a válaszadás nem volt kötelező. A magyarországi szlovák szervezetek a hazai szlovák népességet 100-110 ezer főre becsülik, ami a kisebbségi törvényben nevesített 13 nemzeti és etnikai kisebbség lélekszám szerinti sorredjében a romák és németek után a harmadik helyet jelenti.  
A magyarországi szlovákság körében mindhárom nagy nyelvjárási család: a nyugat-, közép- és kelet szlovák dialektus megtalálható. Szórtságukra jellemző, hogy az ország 19 megyéje közül tizenegyben élnek jelentősebb számban, száznál több településen.

forrás: Országos szlovák önkormányzat: A magyarországi szlovákok története

Horvátok:

 A magyarországi horvátság egyike hazánk eredet, nyelvjárás és néprajzi sajátosságok szempontjából legszínesebb, legösszetettebb kisebbségi közösségeinek. a hazai horvát kisebbség a kutatók véleménye szerint legalább hét (de egyesek szerint tizenkét), részben eltérő nyelvjárást beszélő (a horvát nyelv mindhárom fő nyelvjárástípusa, a kaj, što és èa megtalálható náluk), más-más korszakban kialakult, egymástól földrajzilag is elkülönülő, s a horvát anyanemzet teljes etnikai területének (a mai Horvátországon kívül még Bosznia- Hercegovina egyes részei) különböző vidékeiről származó népcsoportra oszlik. A horvát anyanemzet körében a hazai horvát etnikai csoportok jelentős részének megvannak a hasonmásai, rokonai, bár néhány magyarországi horvát népcsoport hazánk területén formálódott és itt nyerte el az évszázadok során éppen szigetszerű, zárt elhelyezkedésének köszönhetően mai jellemzőit. Részben emiatt, részben az anyanemzettől való elzártság, illetve az (egymással és az anyanemzettel fenntartott) interetnikus kapcsolatok alacsony intenzitása miatt a magyarországi horvát kisebbség nemzeti identitástudata is az anyanemzetétől eltérő fejlődésen ment keresztül. Bár a horvát anyanemzet XIX - XX. századi nemzeti integrációs folyamatai során szintén több, egymástól eltérő nyelvjárást beszélő (de részben közös történelmi hagyományokkal rendelkező) népcsoportból alakult ki, a kohéziót elősegítették a nemzetállamiság csíráját jelentő autonómia keretei, ezen belül különösen az önálló oktatásügy megléte. A magyarországi horvát népcsoportok esetében viszont a nemzeti integrációt elősegítő politikai keretek a legutóbbi időkig vagy teljesen hiányoztak, vagy ezek 1945 után a délszláv integrációt helyezték előtérbe. Mindezek ellenére az egyedi eltérésektől, nyelvi- néprajzi sajátosságoktól függetlenül a hazai horvát népcsoportokat is összekötik egymással legfontosabb hagyományaik, alapvető kulturális jellemzőik és a római katolikus egyházhoz való tartozásuk.

forrás: horvátok.hu

Románok:

 A kérdés, hogy mióta élnek a mai Magyarország területén románok, a szakemberek körében is mindmáig vitát gerjeszt. Ennek oka, hogy nem tudtunk egyértelmű választ adni arra a kérdésre,  a török hódoltság előtt éltek-e  románok ezen a területen vagy sem. Egyes román történészek a római kor óta meglévő román kontinuitásról beszélnek a mai Magyarország esetében is. A kérdést kutató hazai román szakemberek egyetértenek azzal a hazánkban általánosan elfogadott nézettel, hogy jelentősebb román népességről csak a törökök XVII. század végi kiűzését követő betelepítések óta beszélhetünk, de nem mulasztják el hozzátenni, hogy a Bihar-hegységben, Belényes, sőt Nagyvárad környékén, vagy Szabolcs-Szatmárban is találunk már a XIII. században, főleg hűbéri birtokokon románokat. Ezzel azt a nézetet sugallják, hogy a románság jelenléte a mai Magyarországon régebbi keletű is lehet, mint ahogyan az a köztudatban él. Természetesen egy pásztor nép esetében nem kizárt, hogy kis létszámban és szétszórtan a mai Magyarország területén is már korán letelepedett. Jelentősebb román jelenlétről azonban csakis a XVIII. századtól beszélhetünk.
 A végleges letelepedést idénymunkában való részvétel előzte meg. Borovszky Samu feljegyzéseiből tudjuk, hogy ukránok és szlovákok mellett románokat is "marasztottak", akik "aratás idején anélkül is le szoktak szállani hegyeikről, hogy az Alföld gazdag termését betakarítani segítsenek". Győrffy István is hasonló konklúzióra jutott. 1915-ben írja, hogy a románok "kétszáz esztendő óta az Alföldre járnak aratni, dolgozni, s ott szerzett gabonájukkal, keresetükkel pótolják, amit saját földjük nem képes nyújtani". Szabolcs és Szatmár megyékből román pásztorok és cselédek szezonális munkában való alkalmazásáról a XVIII. század elejéről (lásd. az 1715-ös és 1720-as összeírások), a szervezett betelepítésekre pedig az 1730-as évektől vannak adatok. A század első felében (Kb. 1734-1760) között került jelentős számú románság Kállósemlyére, Nyírbátorba, Érpatalra, Kislétára, Nyíradonyra, Nyíracsádra, Napkor és Ligetalja számos más településére. Az 1760-as évek után népesült be zömében görög katolikus románokkal Biri, Kiskálló, Újfehértó, Nyírlugos, Rozsály, Méhtelek. E betelepítési hullámot a Nyírábrányba költöztetett románok zárják 1790-ben. Azt követően, a kedvezmények megvonása miatt, a betelepítési lehetőség erősen csökkent. A század végén, a XIX. század elején került románság Ura, Csegöld, Porcsalma községekbe. Az 1773-as helységnévtár szerint Biri, Kiskálló és Nyíradony lakosságának túlnyomó része román volt, jelentős volt a románság lélekszáma Kállósemlyén, Nyírbátorban, Nyírbélteken, Újfehértón, Nyírgyulalyon. Anyanyelvüket viszonylag rövid idő alatt elveszítették.
   A Bihar vármegye területén új szálláshelyre lelő románság valamivel ellenállóbbnak bizonyult az identitását veszélyeztető magyar nyelvi-kulturális hatásokkal szemben. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy nemzeti vallásához az ortodoxiához jobban ragaszkodott, egy része pedig később unionált a katolikusokkal (Nagyléta, ma Létavértes, Bedő, Pocsaj).
 A XVIII. században Nagyléta, Pocsaj, Bedő, Mezőpeterd, Zsáka, Darvas, Vekerd, Köröszegapáti, Körösszakál, Sarkadkeresztúr és Méhkerék rendelkezett számottevő vagy tiszta román népességgel. E megye románságának meghatározó vonása, hogy, a három unionált község kivételével, megőrizte ősi hitét. Ennek ellenére azoknak a településeknek a románsága maradt fent legtovább, néhány községnek napjainkig, amely -vallásától függetlenül- a helység többségét alkotta. Az ortodox Vekerd, Darvas, Mezőpeterd vagy Zsáka előbb veszítette el nyelvét, mint például a görög katolikus hitre áttért Bedő. A megmaradás döntő kritériuma mégiscsak a nyelvhasználat lehetősége. A szegény társadalmi réteghez tartozó románságnál erre, a család mellett, az egyházi élet biztosította a feltételeket. Az iskola, amelynek többnyire két, legfeljebb négy osztálya volt, nem játszott döntő szerepet az identitás megőrzésében. (Természetesen az iskola az egyház tulajdonát képezte.)
 Zsáka és környékén a XVIII. század első két évtizedében történt a románság zömének betelepítése, jórészt Belényes vidékéről. A délebbre fekvő Körösszegapáti, Körösszakál vagy Méhkerék románságát valamivel később, a század '50-60'-as éveiben telepítették mai lakhelyére. 1780 körül például Körösszegapátiban 52, Körösszakálban 62, Mezőpeterden 71, Zsákán 60, Vekerden 40 román házat tartottak nyilván. Számuk később emelkedett. Méhkerék és Vekerd tiszta román község volt. A románok számaránya Mezőpeterden 86 %, Zsákán 28 %, Darvason 40 %, Sarkadkeresztúron pedig 26 %.
 Az eddig feltárt adatok arról tanúskodnak, hogy a mai Magyarország területén a legrégebbi román népcsoportot a Békés vármegyei Gyulán találjuk. Több forrásból is tudjuk, hogy a török megszállás idején a Fehér Körös part menti városban már élt román közösség. Elene Csobai szerint (Istoricul românilor din Ungaria de azi, Giula, 1996, 35) a település románsága a törökök kiűzésének évében (1695) alapítja román ortodox parókiáját, Eva Cozma Frãtean ezt a fontos eseményt 1651-re datálja (Muzica bisericeascã la românii din Ungaria, in Simpozion, Giula, 1997, 43). Gyulán két városrészt neveznek el a románokról, két templom épül, ami jelzi az itt élő románság számát, súlyát és életképességét.
 A letelepítés sorában Kétegyháza következik, ahol az 1700-as évektől találunk román lakosságot. Nem kizárt, hogy még a török okkupáció idején, a XVII. század végén telepítették a gyulai várhoz tartozó birtokra a kétegyházi románságot az adófizető lakosság növelése céljából. A letelepedés legvalószínűbb dátuma azonban 1702, az ortodox egyházközség megalakításának éve pedig 1716 vagy 1718, ekkor már egy bizonyos Popa Gheorghie parókus áll a közösség élén. A közésség gyors fejlődésnek indult, olyannyira, hogy néhány évtized alatt két román iskola is alakult,  1896-ban pedig az ortodoxok leányiskolát is képek indítani, ami a polgárosodás velejárója. Kétegyháza mindig vegyes lakosságú (román-magyar) közösség volt, de a többséget mindig a románok képezték. Elena Csobai említett tanulmányában az alábbi táblázatot közli  a település lakosságának összetételéről. A korábbi Békés vármegyében Békés városában, Békéscsabán, Csorváson találunk még román anyanyelvű lakosságot. Elek és Pusztaottlaka Arad vármegyéhez tartozott. A románság betelepítése Eleken 1744-től, Pusztaottlakán a múlt század végétől (Kb. 1880-tól) történt. Az előbbi csak 1934-ben tud önálló egyházközséget létesíteni, az utóbbinak Russzu István földbirtokos 1898-ban iskolát, 1907-ben kápolnát, 1913-ban ortodox templomot épít a földjén dolgozó románoknak.  Csanád vármegyében két településen találunk jelentősebb román népességet, Battonyán és Magyarcsanádon. E két településre is jellemző az az általános sajátosság, hogy az 1910-es évekig nő a románság lélekszáma, azt követően pedig, különösen az 1900-as évek után, gyorsan csökken, ami mindenképpen összefügg a magyar állam nemzetiségi politikájával. 1880 és 1941 között majdnem  felére csökken a battonyai románság létszáma, kétszeres a fogyás 1949 és 1980 között is, amikor már csak 354 főt számlálnak. Az utóbbi években a románság pozíciói tovább gyöngültek (hasonló volt egyébként a battonyai szerbek létszámcsökkenése is). Érdemes megemlíteni továbbá azt a körülményt, hogy a vallási hovatartozás a XIX. század közepéig erősebb volt, mint a nemzetiségi tudat. A szerb egyházi dominancia, az anyagi lehetőségek, de az azonos valláshoz való tartozás tudata is közrejátszott abban, hogy évtizedeken keresztül a románok, a szerbek, a görögök (többségében macedo-románok) közös egyházközséget alkottak. Így volt ez a battonyai románok és szerbek esetében is. A XVIII. század elejétől 1864-ig, a hazai szerb és román ortodox egyház szétválásáig, közös vallási közösségbe (egyházközségbe) tömörültek. Az első román templom 1872-ben épül fel, s ezzel kezdődik a battonyai románok külön egyházi és egyben szellemi élete (anyanyelvű oktatásuk 1874-től van).
Magyarcsanádot először a szerbek, majd a románok népesítették be, azt követően Lovász Mihály helytartó magyarokat telepít az 1810-ig Kis-Csanádnak nevezett településre. 1762-ben a magyarság megalapítja Apátfalvát, így a kis-csanádi románok és szerbek 1767-ben és 1808-ban is közös templomot építenek maguknak. A békés együttélésnek, melynek eredménye képpen megtanulják egymás nyelvét, vegyes házasságok köttetnek, közös iskolát működtetnek, a katolicizmus terjeszkedése vetett véget. A románok egy része csatlakozott az 1776-ban alakult makói görög katolikus közösséghez (e parókián végezte pásztori tevékenységének egy részét a későbbi országszerte ismert hazai román görög katolikus püspök, Vasile Erdélyi). A román-szerb közös parókia 182-ben szünt meg, azt követően, hogy az erdélyi közös szerb-román egyházi vezetés is szétvált. A tényleges szétválásra azt követően került sor, hogy a románok 1878-ban teljesítették a szerbek kártalanítási igényét, akik azután a román templom tőszomszédságában felépítették saját templomukat. Buda és Pest románságának vallási múltja sok vonatkozásban hasonlít a battonyaiak és a magyarcsanádiak gyakorlatához. Az ortodoxia szerb, görög, román (és macedo-román) követői a XVIII. században még természetesnek tartottál a közös egyházközségeket és templomokat. Az önállósodásért folyó harc a XIX. század közepén, a nemzeti önállósodással párhuzamosan bontakozik ki, amely 1848-ban a pesti románság egyik fő követelésévé válik. Számos oka volt azonban annak, hogy végülis a vallási önállósodáshoz szükséges feltételeket a jelentős számú pesti románság csak 1900-ra tudta megteremteni és az önálló román ortodox egyház megteremtéséhez; kápolnájukat a Gozsdu-házban alakították ki.
Mint láttuk, a lakhely változtatása több hullámban történt, lényegében a XVII. század végétől  XVIII. század elejétől az 1880-as évekig tartó korszakban. (Az ezt követő betelepítések nem számottevőek.)  A szakemberek kétféle népmozgást különböztetnek meg: spontán migrációt és szervezett betelepítést. Az előbbi (amelyet a betelepülés idején "szökésnek" is neveztek, mivel ezt a fajta betelepülést a hatóságok ellenezték) nyomon követése bonyolultabb feladat, az utóbbi jobban dokumentálható. A magyar és német földbirtokosok által  végzett betelepítések nyomán többnyire vegyes lakosságú helységek jöttek létre. Kisebb számban azonban alakultak tiszta román lakosságú települések is (Bedő, Vekerd, Méhkerék, Kétegyháza, Puszta-Ottlaka). A vegyes lakosságú községek jelentős részében a kisebbséget alkotó románság a XX. század elejére- közepére elmagyarosodott. Ilyen helységek voltak például a Nyírségben, vagy a hajdani Bihar megyei Darvas, Mezőpeterd, Zsáka, Vekerd, Sarkadkeresztúr, a Békés megyei Békés város, Csorvás, Lőkösháza. A megye délkeleti települései és azok tanyavilágában századunk '50-60-as éveiben, bár kis létszámban és elszórtan, de még éltek románok. Csongrád megyében a XX. század elejére lényegében elmagyarosodott Hódmezővásárhely, Makó és Szentes román népessége. A legnagyobb önfenntartó képességgel  a magyarcsanádi románság rendelkezett, hiszen hosszú időn át a település lakosságának többségét alkotta. Az asszimiláció azonban itt is felerősödött, a románság egy része elmagyarosodott, Szegedre és más környékbeli magyar településre költözött, ami ugyancsak az identitás elvesztésével járt.
 Amikor Magyarország román nemzetiségű lakosságára hivatkozunk,  azért nem beszélünk részletesebben a XVII-XVIII. században letelepedett és különösen Budapesten és Miskolcon erős központtal rendelkező, a hazai románság múlt századi polgárosodásában, kulturális életének fejlesztésében kiemelkedő szerepet játszó arománokról, illetve macedorománokról, mert nagy részük az I. világháború végéig elmagyarosodott. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy különösen a XIX. században jelentős szerepet játszottak a hazai kereskedelem, ipar és kultúra fejlesztésében, illetve támogatásában. Különösen sokat tettek a közös haza gyarapításáért a Grabovschi, a Rozsa, a Saguna, a Mocsonyi, a Gozsdu, a Sina, a Dumba, a Darvari, a Murnu családok.
Ez az oka annak is, hogy az 1848-1920 közötti Magyarország románság létszámára és vármegyénkénti megoszlására nem tértünk ki. Ismeretes azonban, hogy számos, főleg az erdélyi vármegyékben a románság, az 1900. évi népszámlálás szerint, a lakosság többségét alkotta Fogaras (78, 8%), Szolnok-Doboka (76,3 %), Krassó-Szörény (74,2 %), Torda-Aranyos (72, 6%), Beszterce-Naszód (69, 2 %), Kolozs (68,6 %), Kisküküllő (50,8 %) vármegyében. Érdekesség képpen említjük meg, hogy Békés (vár)megyében a románok száma semmit sem változott a század eleji adatokhoz képest. 1900-ban Békés vármegyében a 278. 731 lakos közül 6069 (2,1 %) volt román. Ez a szám lényegében megegyezik az 1990. évi népszámlálás adatával. Bihar (vár)megyében azonban már jelentős az asszimiláció, az 577. 312 lakos közül ugyanabban az évben (1900) még 239. 449 (41,4 %) a románok száma (ami a jelenlegi állapothoz képest nagy csökkenést mutat), Csanád (vár)megyében pedig a 140. 007 lakos közül 13. 982 (9,9 %) román nemzetiségű (természetesen nem ugyanazokról a megyehatárokról van szó!)
 A hazai románság hivatalos és becsült létszáma között mindig is volt különbség, de nagyobb mérvű eltérés az I. világháború után jelentkezett, s ekkor kapott politikai színezetet mind a hazai, mind a romániai románok körében az által, hogy a statisztikai adatoknál jóval nagyobbra becsülték a trianoni döntés után Magyarországon maradt románság létszámát. Éles reagálásokkal is találkozunk. Ioan Georgescu 1927-ben irott Românii din Ungaria cimű könyvében 250.000 itt maradt románról beszél. Elismeri ugyan, hogy jelentős részük nem beszéli már a nyelvet, de román nemzeti tudatuk igen erős, amely a görög katolikus (unitus) és az ortodox valláshoz való ragaszkodásban nyilvánul meg. A román nyelvet megőrzők számát 50. 000-re becsüli. Vasile Stoica, a Graiul Românesc cimű folyóiratban (1928. év 10. sz.) 50 ezer románról tesz emlitést. Ez a becslés egybeesik a magyar szociáldemokrata Knaller Viktor (1925. évi) parlamenti felszólalásával, aki ugyancsak ennyi románt említ. A románság körében mind a mai napig él az a  meggyőződés, hogy a hivatalos statisztikák távolról sem tükrözik a valóságot. Ennek ellenére a jelentősebb számú hazai kisebbségek közül a románság esetében mutatkozik a legkisebb különbség a hivatalos és a becsült adatok között. Tárgyilagosabb romániai kutatók is elismerték, hogy a hazai románság tényleges létszáma az 1920 óta végzett népszámlálási adatoknak kb. 2-2,5- szerese. Amikor tehát a magyarországi románság létszámát a legutóbbi statisztikailag kimutatott 10.740 főhöz viszonyítva kb. 20-25 ezerre becsülik, igen közel állnak ahhoz a valós adathoz, amelyet indirekt módszerrel végzett felmérések is valószinűsítenek. A 20-25 ezerre becsült adat a származást, a kb. 10.000 fő az aktív román tudattal rendelkező magyar állampolgár viszonylag reális számát jelöli.
  A Trianon utáni Magyarországnak román nemzetiségű állampolgáraira vonatkozó hivatalos adatai ismertek. Ezek 1970-ig kisebb-nagyobb ingadozással lassúbb, 1970 után gyorsabb népességcsökkenést mutatnak. Viszonylag nagy a különbség az 1920-ban regisztrált 23 695 és az 1930-ban összeírt 16 221 román nemzetiségi lakos száma között.  Egyedül az 1960-as év mutat ezer fős emelkedést az előző, 1949. évi népszámláláshoz képest. A Baranya megyei 440 fős létszámban minden bizonnyal a cigányok egy része is szerepel. Nincs megbízható adatunk a Romániából nyugatra igyekvő, de Magyarországon maradt románok létszámáról.
 A románság földrajzi elhelyezkedése az identitás megőrzése szempontjából  viszonylag kedvező. Romániával szomszédos megyékben él a románság döntő többsége, ami némileg megkönnyítette a román nyelvvel és kultúrával való kapcsolattartást. Igaz, hogy egyetlen megyéje sincs az országnak, ahol nem találunk kisebb-nagyobb román populációt, de a legtöbben Békés megyében, Budapesten és környékén, valamint Hajdú-Bihar megyében élnek. Talán meglepő, hogy az 1990. évi népszámlálás alkalmával Budapesten és környékén közel kétezer románt írtak össze. Ez egyrészt a főváros nagy vonzerejével magyarázható, másrészt Budapest mindig is jelentős központja volt a román szellemi életnek. Az itt élő románság a határmenti nagyobb tömbökből vált ki a  '60-as, '70-es  években lezajlott nagyobb arányú társadalmi mobilitás következtében. A románság másik része a Hajdú-Bihar megyei községekből Debrecenbe, a Békés megyei falvakból, (főleg Méhkerékről és Kétegyházáról) Gyulára, kisebb mértékben Békéscsabára költözött. Ezzel magyarázható, hogy a gyulai román lakosság létszámát 2500-3000-re, a békéscsabait kb. 600-ra becsülik. Az 1990. évi népszámlálás Baranya megyei 440 fős létszámban minden bizonnyal a cigányok egy része is szerepel. Nincs megbízható adatunk a Romániából az utóbbi 10-12 évben nyugatra igyekvő, de Magyarországon maradt románok létszámáról.A nemzeti kisebbséghez tartozó egyének esetében eléggé szoros kapcsolat áll fenn a nemzeti identitás és a vallási hovatartozás között, olyannyira, hogy a nemzeti öntudatra ébredés előtti korszakban ez volt a tőbbs8gtől való megkülönböztetés legfontosabb ismérve. Miután a hazai románok a románság legnyugatibb közösségét képezik, és sohasem éltek a román állam keretei között, egy részük nem is vett részt a nemzetté válás folyamatában /és ezért nem is tudatosodott bennük igazán román mivoltuk/, a többségi magyarságtól elsősorban vallásukban, hagyományaikban különültek el.  Az  ősi  rítus,  az  ortodoxia és  az  ehhez kötődő  kulturális hagyomány  volt a  magyarságtól legpregnánsabban elkülönítő jegy. Ennek a gyönge nemzetiségi identitástudattal és érdekérvényesítő képességgel rendelkező románságnak egy része /a Nyírségben és Hajdú-Bihar megye északi területén/ fokozatosan áttért a görög katolikus vallásra, és azzal együtt - az 1920-30-as évekig - a magyar nyelvhasználatra. Az itteni románságnak egy része mind a mai napig megőrzött bizonyos identitásjegyeket /pl. a családi körben történő nyelvhasználatot/, de aktív nemzeti tudat hiányában  kisebbségként történő számbavétele - az eddigi módszerekkel - nagy nehézségekbe ütközött. Ennél a hazai román népcsoportnál válik egyértelművé, hogy az „anyanyelv” vagy a „nemzetiség” fogalmakkal még megközelítően pontos adatokhoz sem lehet jutni. A „beszélt nyelv” kategóriájában  viszonylag reálisan jelenik meg a helyi románság létszáma. /Lásd az 1980.  és 1990. évi népszámlálási adatokat Bedő, Létavértes, Pocsaj esetében./ Ugyancsak itt alkalmazható a legsikeresebben az ún. „társadalmi minősítés” módszere is.
Számos tudományos kutatás igazolja, hogy -jelentős veszteségek ellenére is - a nemzeti azonosság tekintetében a hazai románság viszonylag jól áll. Ez földrajzi elhelyezkedésével /román határ közelsége, zárt falusi közösségek/ és az egyház erős konzerváló képességével magyarázható. Radó Péter A nemzeti kisebbségek nyilvános nyelvhasználata Magyarországon c. tanulmányában helyesen állapítja meg, hogy az egyházi szertartásokon a román nyelv őrizte meg legjobban pozícióit. „A románok lakta falvak több mint a felében /az általuk nagyobb arányban lakott települések szinte mindegyikében/ - írja a kutató - az istentiszteleteken az éneklésen kívül, a liturgia egyes részeinél is, vagy éppen végig folyamatosan használják a román nyelvet.„ (Radó Péter: A nemzeti kisebbségek nyilvános nyelvhasználata Magyarországon, Régió, 1992/2. sz., 140.) Ez nagyrészt anak tulajdonítható, hogy az 1960-70-es évekig a románság zöme lényegében falusi körülmények között élő, mezőgazdasággal foglalkozó emberek közösségét alkotta. A lakosság összetételének egyensúlya 1918-ban borult fel oly mértékben, hogy szinte lehetetlenné vált a korábbi politikai, kulturális élet folytatása. A román csapatok visszavonulásával együtt az összes tanító és pap Romániába települt, csak a méhkeréki esperes, Nicolae Roxin maradt 3 pappal együtt a 18 megüresedett ortodox parókián. A hazai ortodox egyháznak még 1928-bsn is csak 5 papja volt. A 16 görög katolikus parókiának pedig összesen 3 lelkipásztora maradt. A románság tehát a közösségi élet szervezésére alkalmas értelmiség nélkül maradt. /E vonatkozásban csak a II. világháború után történt lényegesebb változás./ A parasztság mellett volt még egy szűk, kereskedőkből és iparosokból álló kispolgári réteg.  A hazai románság körében az 1960-as években ment végbe nagyobb társadalmi differenciálódás, amikor létszámukhoz képest feltűnően sokan szereztek közép- és felsőfokú végzettséget. Ez nagy mértékben elősegítette a románságnak a magyar társadalomba való integrálódását, a városokban és magyarlakta helységekben való letelepedést, ami felerősítette az asszimilációs folyamatot. Lényegében ugyanazok a reflexek, mechanizmusok lendültek mozgásba, mint a történelem korábbi szakaszaiban: a magasabb társadalmi státus megszerzése nem járt mindig együtt az identitás megőrzésével, az anyanyelven való művelődés igényének kialakulásával, megtartásával épp ellenkezőleg : a beolvadást erősítette.

forrás: Dr. Petrusán György, Martyin Emília, Kozma Mihály: A magyarországi románok