Magyarországról dióhéjban

A Fertő táj

hardapa — Sun, 22 Apr 2012 01:25:11 GMT

A Fertő-táj Magyarország északnyugati részén található. A Fertő tavat és az azt övező tájat, településeit 2001-ben vette fel az UNESCO a világörökségek közé. A felvételt Ausztria és Magyarország közösen kérelmezte, mivel a Fertő túlnyomó része Ausztriához tartozik, s a határ mindkét oldalán nemzeti park védelmezi. A táj a felvételt népi építészetével, műemlékeivel, az egymást követő civilizációk régészeti emlékeivel, szőlő- és borkultúrájával valamint változatos növény- és állatvilágával érdemelte ki. A világörökség terület érdekképviseletére civil szervezet alakult, az érintett hazai települések részvételével.
A világörökség magyar oldalához tartozik:
Fertő-Hanság Nemzeti Park fertő-táji teljes területe,
a következő part menti települések: Fertőrákos – Sopronból Balf – Fertőboz -Nagycenk – Hidegség – Fertőhomok – Hegykő – Fertőszéplak – Fertőd (az Eszterházy park teljes területével) – Sarród – Fertőújlak.
A világörökség osztrák oldalához tartozik:
a Fertőzug (Seewinkel)
a következő tóparti települések: Ruszt (Rust) – Fertőmeggyes (Mörbisch) – Oka (Ausztria) (Oggau) – Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) – Feketeváros (Purbach) – Fertőszéleskút (Breitenbrunn) – Sásony (Winden am See) – Nyulas (Jois) – Nezsider (Neusiedl am See) – Védeny (Weiden am See) – Pátfalu (Podersdorf) – Ilmic (Illmitz) – Mosonbánfalva (Apetlon).
A különböző klímahatások következtében nemcsak a földrajzi, hanem állat-, és növényföldrajzi határok is találkoznak. A világörökség az Alpok, a Kárpátok és a magyar Alföld között fekszik. A tó és a közvetlen környéke Közép-Európa legnagyobb madárrezervátuma (vö.Fertő tavi Bioszféra Rezervátum). Számos költözőmadár fő vonulási útjában – pihenőhelyként – funkciónál. Többek között a szürke-, vörös-, és kanalasgém, a nyári lúd, a vöcsök, a barna-, és a rétihéja, a kis-, és a nagy kócsag fészkel itt.
A halak közül a réti csíkot, a süllőt, a csukát, a fertői nyurga pontyot és a gardát említhetjük. Rendszeresen találkozhatunk a halálfejes lepkével, folyófűszenderrel és a lápi szitakötővel.
A magyar nemzeti park vállalta több ősi magyar állatfajta: a magyar szürkemarha, a bivaly, a rackajuh gén megőrzését, tenyésztését. Az ősi háziállataink a Fertő körüli füves területeket lelegelve,a növényzet folyamatos rágásával elősegítik ezen élőhelyek jellegzetes állatvilágának megőrzését.
A Fertő-táj ökológiailag érzékeny táj. Ezért alkottak a nagyközönség előtt zárt, védett területeket. (natúrparkok) A legfontosabb azonban a magyar Fertő-Hanság és az osztrák Seewinkel Nemzeti Parkok tevékenysége a természeti értékek megőrzésében.
A világörökség kiemelkedő része a fertőrákosi kőfejtő. Egyedülálló, geológiai, őslénytani, botanika és kultúrtörténeti értékeket mutat be. Évmilliókkal ezelőtt itt a Pannon-tenger hullámzott. A csigák, a kagylók, mészvázú állatok testéből épült fel a Lajta-mészkő, amelyet, soproni, bécsi, budapesti épületekhez használtak fel. A kőfejtő falaiban és törmelékes oldalaiban ma is megtalálhatók az egykori tengeri állatok maradványai. A kőfejtő ma már nem működik. A sok millió éves kőzet elég fiatal ahhoz, hogy vésni lehessen, de elég kemény ahhoz, hogy építkezésekhez lehessen használni. A sziklatemplomok világát idéző "barlang" jó akusztikával rendelkezik, s természetes díszletet ad a nyaranta megrendezett operaelőadásoknak.
Európa egyik legrégebbi és legnagyobb kőfejtője, amelyet a rómaiak is használtak.
A Fertő tó vidéke változatossága és gyönyörű környezete mellett különleges kulturális érték is. Ezt a tájat az ember keze formálta át. A települések területén műemlékek sora található, amelyek a hagyományos tájhasználat mellett az életmód építészeti lenyomatai.
Mönchhof (Barátudvar)
(szabadtéri magángyűjtemény). A 20. századi burgenlandi kisparaszti életet a falusi kultúrát mutatja be. Nagybirtokosi és 20 paraszti ház, a templom, működő mozi, a legkülönbözőbb kézműves műhelyek, vendéglő és pékség megtekintése több órás program lehet.
Donnerskirchen (Fertőfehéregyháza)
A település közelében található a Medve barlang, ahol őskori állatok maradványait találták meg. A falubeli "Bortermesztők háza" korában Eszterházy-kastély volt. Érdekes látnivaló a megerősített ófalu még látható kisebb erődítés maradványa.
Purbach (Feketeváros)
Rézkori leleteket is találtak. Az ófalu széles belső majorját 17. századra épületek vették körül, amelyből a város központja alakult ki. Purbach büszkesége a történelmi pincenegyed.
Rust (Ruszt)
1681-ben I. Lipóttól szabad királyi városi rangot kapott. A polgárházak díszes ajtó-, és ablakkeretei, árkádos udvarai kellemes hangulatba ringatnak. A történelmi Magyarország legkisebb városa volt. A városfalak maradványai izgalmas látnivalót kínálnak. A ruszti borok világhírűek. A szőlőművelést e helyt a rómaiak kezdték. A Fertő tó nyugati partján kikötővel és fürdővel rendelkezik.
Frauenkirchen (Boldogasszony)
Búcsújáró temploma a "Mária születése" és a ferences kolstor kolostor évente szakrális és művészeti kiállításokat rendeznek. Burgenland legszebb barokk templomát bazilikává 1990-ben avatták. A templom a – monda szerint – a Leányvölgyben elpusztított asszony és leánya sírja fölé épült. (vö.: A Fertő születése)
Eisenstadt (Kismarton)
Családi tulajdon ma is az Esterházy-kastély, a szinte önálló kerületet alkotó kastélykerülettel. A kastély egy részében a burgenlandi tartományi kormányhivatal is helyet kapott. A ma látható épületegyüttest Esterházy Pál építette ki a az 1660-as években.
Fertőd
A város legszebb barokk épülete az Esterházy-kastély. 1720-tól kezdték építeni. A kastély parkja természetvédelmi terület. A 18. században több, mint egy évtizedet itt töltött el Joseph Haydn udvari zenészként. Itt alkotta többek között a híres Búcsúszimfóniát is. Évente koncertsorozatokat rendeznek a tükörteremben.
Fertőhomok
Tájház található itt, melyet 2004-ben építettek újjá. Az 1930-ban épült nádfedeles ház leégett. Tanulmányozható a hagyományos parasztház belső elrendezése és a hozzátartozó gazdasági épületek.
Fertőszéplak
A paraszt-barokk népi építészet szép példája a fő utcai utcasor öt tájháza. A fertőszéplaki múzeum igyekezett megőrizni a régi falusi (mezővárosi) építészet jellegzetes háztípusait. Az öt épület és és a hiányzó gazdasági épületek áttelepítése 1982-ben történt meg. Az egyik házban helytörténeti, a környék háziiparát és a Fertő halászatát bemutató kiállítás.
Vasúti lámpamúzeum (magángyűjtemény) 21 ország kb. 250 fajta, a vasutakon használt világítóeszközeit mutatja be.
Itt született Széchényi Ferenc, Széchenyi István édesapja. A családhoz kötődik a helyi templom (a kálváriával) és az egykori kastélyépülete.
Hegykő
2004-ben 56 °C-os magas sókoncentrátumú termálvízét gyógyvízzé minősítették. A gyógyvíz mozgásszervi, bőrgyógyászati és nőgyógyászati és urológiai gyulladások kezelésére alkalmas. Fürdés után gyalogszerrel vagy kerékpárral lehet a tanösvényt bejárni,ami a település templomától a Hegykői csatornáig vezet. Itt található az ország legszebb pestis emlékműve.
Nagycenk
Egy másik szép kastély található itt. Benne Széchenyi István emlékmúzeum található. A kastélytól indul Európa legszebb ültetett hársfasora. (Természetvédelmi terület) Mellette üzemel a Nagycenki Széchenyi Múzeumvasút, amit gyermekvasutasok irányítanak.
Sarród
Csendes utcáival, népi emlékeivel a nyugalmat kereső turisták célpontja. A falu mellett van a kócsagvár, mely a Fertő-Hanság Nemzeti Park központja is egyben.
Sopron Balf
A településrész az évszázadokig itt élő német szőlőművelő lakosság emlékét őrzi. Kiemelkedő értéke a fürdőkápolna Dorfmeister István freskóival , mely a gyógyszanatórium mellett található. A római kori gyógyforrásokat ma is mindenki látogathatja. A balfi Ásványvízüzem mellett ivókút van, ahol kénes víz tör a felszínre. A legendák szerint Jókai Mór: Névtelen vára valahol Balf környékén lehetett.
A Fertő-táj településein élők munkakultúráját évszázadokon keresztül meghatározták a kedvező természeti adottságok, azoknak felhasználása a minden napi életben. Ezek voltak: a halászat, nádgazdálkodás, az állattenyésztés, a kézműipar, a szőlőtermesztés és borkészítés.
A nádaratás elsősorban exportként ma is jövedelmező. A halászat, az állattenyésztés és a kézműipar csak kevés embernek nyújt megélhetést.
A borászok megalkották a ruszti aszút (Ausbruch), a soproni kékfrankost, sok más versenyeken érmet nyert fehér és vörös boraikat.
A borászkodás, az egészségügy szolgáltatásai (fogászat), a gyógyüdültetés, a vendéglátás a jelenen kívül a jövő fejlődési alapjait jelenti.
Ruszt, Sopron, Fertőrákos polgárosodásának ˇ"eredményei" (a templomok, a középületek, a polgárok sok évszázados házai), a jövő turizmusának az alapjait tették le.
Az ünnepek kulináris élvezete a rendezvények sokaságában nyilvánul meg: a Soproni Borünnep, az Ezer bor ünnepe, Nyitott pincék (Eisenstadtban), a Szüreti Napok Sopronban, Balfon, Nagycenken.

Aggtelek

hardapa — Sun, 22 Apr 2012 00:26:49 GMT

A Baradla–Domica-barlangrendszer Magyarország legrégebben kutatott, legismertebb, leghosszabb, évszázadok óta látogatott cseppkőbarlangja. Kataszteri száma: 5430-1. Az Aggteleki-karszton több bejárattal nyílik. Összhosszúsága a Szlovákiában nyíló, vele egy rendszert alkotó, 5,3 km-es Domica-barlanggal együtt meghaladja a 25,5 km-t. Természetes bejárata Aggtelek község határában, a messziről fehérlő magas sziklafal tövében nyílik. A Jósvafőközségig húzódó, színlőkkel tagolt, meanderező főág hossza 7 km. Az átlag 10 m széles, 7–8 m magas sziklaalagút, néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik. A főághoz több rövidebb-hosszabb mellékág csatlakozik. A barlang jelentős részét változatos színű és formájú páratlan látványosságot nyújtó cseppkövek díszítik. Az Aggtelek falu határában fekvő Acheron-víznyelőből eredő Archeron, valamint a Domica felől érkező Styx-patakok egyesült vize ma már csak árvizek idején folyik végig a főágon. Száraz időszakban a barlangi víznyelőkön át a 30–40 m mélységben fekvő Alsó-barlangokba jut. A barlang természetes bejárata ősidők óta nyitott, ott a neolitikum embere is menedékre talált.
Az első írásos említése 1549-ből származik. Első felmérést 1794-ben Sartory József végezte el. 1825-ig csak 1,8 km hosszban volt ismert. Ezt a szakaszt ábrázolja Raisz Keresztély Gömör vármegye földmérője által 1802-ben készített térkép, mely a barlang első nyomtatásban is megjelent térképe. Vass Imre mérnök 1825-ben áthatolt az addigi végpontot jelentő Vaskapu vizén, s feltárta a barlang mintegy 5 km-es főágát. A barlangról és a felszínről pontos térképet és leírást készített. Munkája nyomtatásban magyar s német nyelven 1831-ben jelent meg.
A barlanglátogatás megkönnyítése érdekében, az első kiépítést 1806-ban végezték el. 1890-ben a Vörös-tónálmesterséges kijáratot létesítettek. 1922-ben a közel száz éve a barlang végpontját jelentő Színpad folytatásában 500 m új szakaszt tártak fel, melyre 1927-28-ban Jósvafő felől tárót hajtottak. A Domica- és Baradla-barlang kapcsolatát 1932-ban a Styx-patak szifonjain áthatolva dr. Kessler Hubertnek sikerült bebizonyítania.
A Baradlát, az Aggteleki-karszt, valamint a Szlovák-karszt többi barlangjával együtt az UNESCO 1995-ben a Világörökség részévé nyilvánította. A teljes barlangrendszert és vízgyűjtő területét – a Domicával együtt – 2001-ben pedig a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek védelmét rögzítő Ramsari Egyezmény hatálya alá helyezték. Az Aggteleki Nemzeti Park legvonzóbb látványossága egész évben, szünnap nélkül várja a látogatókat, akik több túraútvonal közül választhatnak.
A Baradla név eredetére és jelentésére Dénes György (1960) mutatott rá. A sziklaszirtet, sziklás meredek hegyet jelentő Bradlo – többes száma Bradla – kifejezés ma is használatos a szlovák nyelvben, s egyben élő földrajzi név is Szlovákiában. A Bradlo szóból tudományos magyarázat nélkül levezethető a Baradla kifejezés, hiszen a magyar nyelv a szláv eredetű szavakban szereplő mássalhangzó-torlódást számos esetben magánhangzó beépítésével oldotta fel, míg a szóvégi magánhangzó lehet a többes szám a betűje vagy egyszerű félrehallás eredménye is.
A legfeltűnőbb barlangi lényeket, a denevéreket már a Baradla első kutatói észrevették. Raisz Keresztély megfigyelte, hogy a barlang élővilága szegényes, azt a denevérek csak tanyahelyként, téli szállásként használják, de táplálékukat ők is a felszínen szerzik meg. Vass a szemercsés vakászkát is megfigyelte, bár meghatározni még nem tudta.
A céltudatos biológiai gyűjtések csak a 19. század közepétől indultak el. Az első kutatóként Kováts Gyulát, a Magyar Tudományos Akadémia tagját tartjuk számon. Ő a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1846. évi Kassa-Eperjesi nagygyűlését követően augusztus 31-én éjszaka Petényi Salamon János és Kiss Bálint társaságában járt a Baradlában, s fedezte fel „ama híres egészen vak állatot (pióczát), melyet később megtiszteltetésül nevéről Typhlobdella Kovátsiinak neveztek el”. Az azóta is gyakori lópióca (Haemopis sanguisuga), Diesing által önálló barlangi fajként való leírása azonban tévedésnek bizonyult.
A hazai barlangbiológia jeles alakja, Frivaldszky János a barlang élővilágának rendszeres kutatását 1853-ban kezdte meg. Bérczy Károly író és Frivaldszky Imre zoológus társaságában kereste fel a barlangot, és leírta a barlang legjellegzetesebb állatát, a szemercsés vakászkát (Mesoniscus graniger).
A biológiai kutatások második hulláma a huszadik század elején dúló ún. „vakbogárlázzal” hozható összefüggésbe. Ekkor ugyanis kiderült, hogy a szervek nemhasználatával kapcsolatos szervcsökevényesedés darwini tanát bizonyítják az európai barlangokban mindenfelé megtalálható aprófutoncfajok (Trechus, Duvalius,Anophthalmus), melyek a szem és a látóideg elcsökevényesedésének különböző fázisait mutatják. Az 1903-ban talált vakfutrinkát Csiki Ernő önálló, bennszülött fajként azonosította (Trechus Duvalius hungaricus).
Az első átfogó eredmény azonban csak az 1930-as évek elején született meg, s Dudich Endre nevéhez fűződik, aki a Baradla élővilágának mindmáig legjelesebb kutatója volt. Munkássága során megkísérelte a barlangot, mint az élőhelyek hierarchikus rendszerét definiálni, meghatározni a konkrét környezeti tényezőket, feltárni az életközösségen belüli táplálkozási kapcsolatokat. A nemzetközi szakirodalom által is nyilvántartott, Bécsben megjelent (1932) német nyelvű munkájában a barlangból addig kimutatott állatfajok, alfajok és változatok számát 262-ben állapította meg. 1970-re ez a szám 435-re emelkedett.
A mikológiai és bakteriológiai kutatások, melyeket Dudich irányításával Moesz Gusztáv kezdett meg, s az őt követő kutatókkal együtt, számos gomba- és baktériumfaj előfordulását regisztrálták. Ennek ellenére a Baradla levegője úgyszólván „sterilnek” tekinthető. Feltűnőek a vas-mangán baktériumok által kiválasztott, a falakon, kavicshordalékon mindenfelé látható fényes, fekete mangán-oxid bevonatok.
Dudich 1958-tól haláláig a Róka-ágban kialakított biológiai laboratóriumában próbálta szpeleoló biológiai munkásságát folytatni, és tapasztalatait az utódnemzedék számára átadni, de halála után kezdeményezése lassan elsorvadt.
Az 1960-as évek végére mintegy 435 állatfajt sikerült kimutatni a Baradlában, köztük jellemző bennszülött fajokat is: kétszárnyúakat, ugróvillásokat, hengeresférgeket,gyűrűsférgeket, egysejtűeket, rákokat.
Kiemelkedő jelentőségűek a következők: a kizárólag a térség barlangjaiban élő, 6–8 mm nagyságú, világos vöröses-barna színű, Csiki Ernő által leírt magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), a Baradla legjellemzőbb állatfaja, a szerves hordalékon gyakran látható, fentebb már említett szemercsés vakászka (Mesoniscus graniger), a bejáratok közelében élő barlangi keresztespók (Meta menardi) és azok az apró pókfajok, amelyeket a tudomány Porrhomma rosenhaueri, valamint Porrhomma errans néven ismer. Ugyancsak jelentős értéket képvisel a barlangról elnevezett aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis), valamint az állandóan vízborította iszapban élő gilisztafaj (Allolobophora mozsariorum Zicsi), amelyet mindeddig csak a Baradla Rövid-Alsó-barlangjában találtak meg.
A 70-es években a megnövekedett környezeti terhelés következtében az antropogén hatások újabb fajokkal „gazdagították” a Baradlát. Természetesen az eredeti fajok is megtalálhatók, néha kiugróan nagy egyedszámmal. A legújabb megfigyelések szerint az élővilág számára nem a fény, hanem a táplálékellátottság a minimumtényező. A barlang zöld növények hiányában táplálékszegény élőhely, ahol a táplálékbevitel a bejáratok közelében koncentrálódik. Itt barlangi körülményekhez nem szokott fajok is megélnek, mint egyes talajlakók, korhadéklakók, gombaevő (mikofág) szervezetek. E táplálékbőségnek köszönhetően a valódi „barlanglakók” is elszaporodnak, mint pl. a szemercsés vakászka.
A Baradlát élettevékenységüknek csak egy részében használó állatok (trogloxén fajok) legjelentősebb képviselői a denevérek. Az egykor oly látványos denevértömegek már a 19-20. század fordulóján eltűntek. Megfogyatkozásukat a civilizáció káros jelenségeivel is magyarázzák. A zavarást jobban tűrő fajok közül a kis patkós(Rhinolophus hipposideros), a nagy patkós (Rhinolophus ferrumequinum) és a kereknyergű patkósdenevér (Rhinolophus euryale) kedvelt tanyahelye a barlang, amit nemcsak telelés, de párzás idején is felkeresnek. Az utóbbi néha ezer fölötti egyedszámmal is megfigyelhető.
Feltűnő újdonság bizonyos ragadozó emlősállatok gyakori megjelenése a barlang aggteleki szakaszán. Az 1980-as években nyestek, a 90-es évektől rókák kedvelt tartózkodási helye. Utóbbiakat még a turisták jelenléte sem zavarja igazán. E szakaszon gyakran látható még vízicickány és nagypele is.

forrás: Wikipédia

Az Andrássy út

hardapa — Thu, 19 Apr 2012 22:21:56 GMT

Az Andrássy út Budapest 2310 m hosszúságú sugárútja, mely Budapest VI. kerületében, a Terézvárosban található. Az út a Belvárost köti össze a Városligettel.
Korábbi nevei: 1768-tól Ellbogengasse (Könyök utca) a Bajcsy-Zsilinszky út és a Dalszínház utca között, az 1830-es évektől egy része Schiffmannsplatz (Hajós tér), később Herminenplatz (Hermina tér), az 1840-es években a Hajós utca és a Liszt Ferenc tér között Maurergasse (Kőmíves utca). A teljes lefutás hosszában 1883-tól Sugár út (Radialstrasse), 1886-tól Andrássy út, 1950-től Sztálin út, 1956. októberétől Magyar Ifjúság útja, 1957-től Népköztársaság útja, 1990-től Andrássy út.
Terézváros fő ütőere a 19. századig a Király utca volt, ez kötötte össze a Belvárost a külsőbb területekkel és a Városligettel. Bár a Király utcán még villamos is közlekedett, keskeny vonalvezetése miatt a század közepére már nem volt képes a megnövekedett forgalom kiszolgálására. Ezen kívül Terézváros zsúfolt beépítettsége elzárta a természetes légáramlásokat, így tovább nehezítve az amúgy is egészségtelen és zsúfolt városrész helyzetét.
A problémák orvoslására vetette fel gróf id. Andrássy Gyula miniszterelnök egy új sugárút építésének tervét (Már a reformkorban is gondoltak egy új út létesítésére itt, lásd keretes cikk). Eleinte néhány képviselő ellenezte a tervet, mivel az új sugárút gyakorlatilag nem kapcsolódott az akkori országutakhoz. Végül 1870 decemberében a képviselőház rábólintott a tervekre, és 1870. évi LX. törvénycikkben a Sugárút építésével kapcsolatban a terület megszerzésére és kiépítésére 6,7 millió koronát, a kisajátításokra pedig további 9,7 millió koronát szavazott meg, mely utóbbi összeg az újonnan kialakítandó telkek eladásából visszafizetendő volt. Bár a Sugárút építése 1871-ben elkezdődött, a kivitelezéshez szükséges pénzügyi háttér megteremtésére csak 1872. március 9-én sikerült a hitelszerződéseket megkötni. Közben a kormány 1871-ben egy újabb grandiózus ötlettel állt a Képviselőház elé: a Nagykörút tervével. A két grandiózus új út egy akkor még gödörként tátongó nyolcszögletű téren – az Oktogonon – találkozott.

Bár az útpálya hamar elkészült, a házak lassan épültek. Az építkezés kezdetén a korábbi zegzugos környéken leromboltak számos házat, így mintegy tízezer ember hajléktalanná vált átmenetileg. Az eredeti tervek szerint a Sugárúti épületeknek 1872-től 5 éven belül el kellett készülniük, a környező utcák házainak felhúzására 10 évet szántak. Az épületek tervezésével többek között Ybl Miklóst és Linczbauer Istvánt bízták meg. Az új út egységes eklektikus-neoreneszánsz stílusa ennek is köszönhető, nem csupán annak, hogy épületei egyazon időszakban keletkeztek.
Az 1873-as gazdasági válság lelassította az építkezéseket, sőt 1876-ra több vállalkozó vissza is adta a Fővárosnak a telket, mert nem tudták időben teljesíteni a szerződéseket. Ekkor ismét nagyszabású építkezési hullám vette kezdetét – immáron nem pénzügyi vállalkozókkal, hanem a felső-középosztály, illetve főurak részvételével: az első telektulajdonosok között volt többek között Szili Kálmán, Szemlér Mihály, gróf Erdődy István, gróf Keglevich Ilona, gróf Dessewffy Aurél, gróf Zichy Jánosné. Ők főleg a Sugárút legkülső részén, a villanegyedben építkeztek.
A mai Operaház helyén mocsaras környéken egy kétes hírű csárda állt, mely sokáig hátráltatta az új díszes Sugárút építését, de végül sikerült azt a telket is kisajátítani. Az út utolsó telkét 1885-ben építették be.
Az utat 1876. augusztus 20-án adták át ünnepélyes keretek között. Eleinte Sugár út-nak hívták, majd 1885-ben nevezték el gróf Andrássy Gyuláról. Az út a lovak patáit kímélendő fakockás borítású volt.
A Millenniumi ünnepségek (1896) közeledtével a Városliget felé a tömegközlekedés megoldatlansága ismét előtérbe került. Ekkor Balázs Mór (a Budapesti Villamos Városi Vasút vezérigazgatója) felvetése nyomán az Andrássy út alatt egy földalatti vasút építését határozták el, mely két év alatt el is készült, tovább növelve az új díszsugárút presztízsét.

Az Andrássy út megújításának gondolata az 1980-as évek végén merült fel. Elsőként az 1920-as években az Oktogon és a Hősök tere közötti szakaszra telepített platánfák cseréje vált szükségessé. A fasor 80 százaléka elpusztult illetve menthetetlenné vált a levegő szennyezése, az utak sózása és leaszfaltozása valamint gomba betegségek miatt. Az 1989-ben meghozott döntés szerint a az Oktogon és a Körönd között a városi terhelést jobban elviselő ostorfákat, a Köröndtől kifelé platánokat ültettek. A fasor cseréjének ütemét a Millenniumi Földalatti Vasút rekonstrukciójához igazították.
A földalatti felújítását 1987 májusában kezdték el, melynek során az alagút födémszerkezetének szigetelését és megerősítését végezték el. A Népköztársaság útját a Hősök tere és a Körönd között lezárták, a szervizutakon csak tömegközlekedési eszközök haladhattak. A fasor felújítás 1989 novemberében indult és 1990-ig tartott. Egyidejűleg új öntözővezetékeket, járdaburkolatot, utcabútorokat és korhű kandelábereket szereltek fel.
A Földalatti felújítása 1995 márciusában folytatódott. Az Andrássy utat ismét lezárták a forgalom elől. A munkák keretében a földalatti födémszerkezetére újabb vasbeton réteget helyeztek és szigetelték azt. Kicserélték a Földalatti pályaszerkezetét és az Oktogonnál lévő közműalagútban a több mint 100 éves vízvezetéket és 11 állomás felújítására is sor került. A Földalattit szeptember 18-án, a teljes Andrássy utat október 21-én adták át a forgalomnak. A teljes felújítás 1996-ban ért véget. A főváros az Andrássy út új arculatának kialakítására 521 millió, az útpálya felújításra 175 millió forintos összeget tervezett.

forrás: Wikipédia

A piski csata

hardapa — Wed, 18 Apr 2012 23:49:44 GMT

A piski csata Bem József erdélyi hadjáratának egyik fordulópontja volt. A Sztrigy folyó stratégiai jelentőségre szert tett hídjának a birtoklásáért folyt a harc 1849. február 9-én Bem és Puchner Antal Szaniszló seregei között.
„A császáriak ágyúja szűnni kezdett, Czecz, báró Kemény Farkas s gróf Bethlen Gergely, a három dandárvezér … a sereget rohamra vezényelték. A 11. és 24. zászlóaljnak jutott a dicsőség előrohanni … utána a többi … a lovasság is bevágott … az ellent egész hosszában megbonták, csakhamar hidat, csatatért, mindent megkaptak.” Kővári László, a forradalom erdélyi krónikása.
A magyar szabadságharcban a legendás 9. zászlóalj, illetve később a 11. zászlóalj, megkülönböztető jelzése volt a vörös sapka. A 9. zászlóalj, amelynek Földváry Károly őrnagy volt a parancsnoka eredetileg a kassai és miskolci újoncokból szerveződött, s tévedésből kapták a vörös sapkát, ám ezt Damjanich János vezetésével vívott délvidéki harcokban tanúsított kiemelkedő vitézségük miatt később is megtarthatták. Kolozsvárott megalakult a 11. zászlóalj Inczédy Samu őrnagy vezetésével, akiknek a 9. zászlóalj mintájára Bem tábornok a piski csatában tanúsított önfeláldozó vitézségükért a vörössapka-viselési jogát adományozta.
Az ütközet már 6 óra előtt elkezdődött ,ekkor dördültek el az első ágyúlövések. Hamarosan megkezdődött az egész vonalon a harc. 9 óra tájban indult meg az ellenséges gyalogság a 40 méteres híd ellen (a hidat Kemény Farkas katonái védték). A 11. honvédegységet leszorították a hídról. Majd a magyar csapatok szuronyrohamot indítottak a visszafoglalására. Ebbe a kavarodásba érkezett Czetz ezredes csapataival. Czetz a magyar ágyúk előnyös felállításával foglalatoskodott. Ezután az átcsoportosított lövegek tüzet nyitottak, majd a meglepett osztrákok hátrálni kezdtek.
Ebben a pillanatban érkezett Bem tábornok a csatatérre. Amikor látta a csapatai sikerét, parancsot adott a 11. és 55. zászlóaljnak, hogy foglalják el a Piski magaslatokat. A császáriak ekkor már az egész frontvonalon visszavonulóban voltak a Piski mögötti magaslatokra. Az ellenséget üldöző magyar csapatok centrumában a Mátyás-huszárok támadták az ellenséges lovasságot, de hirtelen megtorpantak amikor császári vadászok rejtekhelyeikből tüzet nyitottak rájuk. A huszárok meghátráltak és a mögöttük előnyomuló bihari lovasok is így tettek. Eközben az 55. zászlóaljnak elfogyott a lőszere, és amikor észrevették, hogy a bajtársaik visszavonulnak ők is meghátráltak. Puchner ezt látva ellentámadást indított. Bem megdöbbent, hogy már győztesnek hitt ütközet visszájára fordult. De Bem fel volt készülve és a híd mögött felállított két székely zászlóalja és szakasz lovassága útját állta a menekülőknek, majd fél óra alatt ismét csatarendbe állította őket. A császáriak igen meglepődtek amikor egy előnyösen felállított csapattal találták magukat szemben a híd túloldalán. A harc ismét fellángolt, de a császáriak nem tudtak nagyobb kárt tenni a magyar csatarendben, így az ütközetet a erdélyi magyar csapatok nyerték.

Aradi vértanúk

hardapa — Wed, 18 Apr 2012 23:16:09 GMT

"Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
S áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket"

AULICH LAJOS honvéd tábornok

Pozsonyban született 1793-ban, német polgári családból, édesapja vendéglős volt. 1812-ben lépett be a császári és királyi hadseregbe, részt vett a napóleoni háborúban.1848-ban, mikor átlép a honvédségbe, és esküt tesz a magyar alkotmányra, alezredesi rangban szolgál.Először a délvidéken, a Magyarország ellen fellázadt szerbekkel küzd, majd ezredesi rangban a feldunai hadtest egy hadosztályát vezeti. Rendkívüli haditettet hajt végre, amikor fenyegetett csapatait Körmöcbányáról Besztercebánya felé vezetve, egy elhagyott és beomlott bányaalagutat járhatóvá tesz, és így menekíti ki hadosztályát az ellenség szorításából. A kápolnai csata előtt lesz tábornok, a 2. hadtest parancsnoka. Az isaszegi győzelem csapatai eredményes közbelépésének köszönhető. Windisch-Grätz elvonulását követően bevonul Pestre, és kitünteti magát Buda ostromában is. Betegszabadság után, 1849. július 14-től a kormány tagja, ő az utolsó hadügyminiszter. Két mondat július 22-i hadparancsából:"Harczunk, mellyel Európa két elbízott hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harcza az absolutismus ellen. Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak. "Világosnál esik fogságba, 1849. október 6-án hetediknek hal hősi halált a bitón. Maradványait az 1932 májusi aradi árvíz idején találták meg, hamvai 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszanak. A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is „kiváló embernek” nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.

DAMJANICH JÁNOS honvéd tábornok

A Temes megyei Stazán született 1804-ben, szerb katonacsaládból. 1820-tól katona Temesváron, már százados, amikor 1848 áprilisában szóváltásba keveredik a magyarokat és Kossuthot szidalmazó Haynau altábornaggyal. Ezért Olaszországba vezénylik, de sikerül visszakérnie magát Magyarországra, és a honvédsereg szervezésekor már őrnagyi rangban részt vesz a főként erdélyi ifjakból álló szegedi 3. honvédzászlóalj kiképzésében. Kiváló parancsnok, katonái rajonganak érte, zászlóalja - a „veressipkások” - a szabadságharc egyik legkitűnőbb alakulata. Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan halad a katonai ranglétrán, már 1848 decemberében tábornok, 1849 márciusától a 3. hadtestet vezeti. Harcol a szerbekkel, első nagyobb győzelmét a császári csapatok ellen Szolnoknál vívja ki, de diadalt arat Hatvannál, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál is. 1849 áprilisában, Komáromban, kocsija kipróbálása közben lábát töri, ezért a további harcokban nem vehet részt. Júliusban az aradi vár parancsnokává nevezik ki. A szabadságharc bukásakor a várat az oroszoknak adja át, akik - annak ellenére, hogy Buturlin tábornok becsületszavával garantálja az őrség szabad elvonulását - kiszolgáltatják az osztrákoknak. 1849. október 6-án nyolcadikként halt - törött lába és magas termete miatt - rettenetes kínhalált az akasztófán. Teteme 125 évig felesége rokona, Csernovics Péter temesi főispán mácsai kastélyának parkjában pihent, 1974 óta az emlékoszlop kriptájában nyugszik. Már csak ketten maradtak Vécseyvel, amikor a pribékek hozzá léptek: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam” - mondta.„Szegény Emíliám! Éljen a haza!” - ezek voltak utolsó szavai.

DESSEWFFY ARISZTID honvéd tábornok

Az Abaúj megyei Csákányban született 1802-ben, magyar nemesi családból. 1819-től 1839-ig az 5., Radetzky huszárezredben szolgált, majd kapitányi rangban nyugdíjba vonult. A szabadságharc kitörésekor a sárosi nemzetőrség őrnagya, később a honvédséghez lép át. A téli hadjáratban eredményesen harcol a felső-tiszai hadseregben, a tavaszi hadjárat alatt az I. hadtest hadosztályparancsnoka.1849. június 1-jén nevezik ki tábornokká, a 9. hadtest parancsnoka. Meghatározó szerepet játszik a turai lovascsatában. Személyes bátorsága kiemelkedő: „Nekem a halál semmi” - volt a szavajárása. A szabadságharc bukása után csapataival együtt Törökországba akar menekülni, de Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére megadja magát. Döntését befolyásolja, hogy ifjú házas, július 5-én volt az esküvője. A fegyvert augusztus 19-én Karánsebesnél, a császári hadsereg előtt teszi le. Haynau „betartja” Liechtenstein ígéretét: Dessewffy Arisztidet kötél általi halálra ítélik, de „kegyelemből” 1849. október 6-án reggel 6 órakor „lőpor és golyó” általi halállal hal. 1850 tavaszán maradványait unokatestvérei ládában, kettéfűrészelve csempészték a margonyai Dessewffy-birtokra, jelenleg is ott - mai nevén Marhaňban - van a sírja. „Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok háromszáz év óta” - mondta a siralomházban, majd mély álomba merült. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” - magyarázta papjának, majd teljes nyugalommal állt a kivégzőosztag elé.

KISS ERNŐ honvéd altábornagy

Temesvárott született 1799-ben, dúsgazdag nagybirtokos magyar-örmény nemesi családból. 1818-tól katona egy utászezredben, 1848-ban már a 2. Hannover huszárezred parancsnoka volt. Miután rendkívül bőkezű, szívesen adott kölcsönöket tiszttársainak. Egyik adósa akkori parancsnoka, Haynau altábornagy...Az elsők között kezdi meg a küzdelmet a délvidéki szerb felkelők ellen, Nagysándor József, szolgálaton kívüli huszár kapitány - későbbi vértanútársa - az ő felszólítására fog fegyvert. Sikeresen harcol, leveri a Kikinda vidéki szerb mozgalmat, 1848 szeptemberében elfoglalja a szerbek perlaszi táborát, októberben, a honvédseregben elsőként lesz tábornok, ő a bánáti hadtest vezére. Nagyvonalú, gondos parancsnok, legénységét kitűnően látja el, hozzájárul élelmezési és felszerelési költségeikhez. 1849 elejétől nem vesz részt a hadműveletekben, altábornagyi rangban az Országos Főhadparancsnokság vezetője. Aradon esik fogságba, s mivel a császári sereg ellen fegyveresen nem harcolt, „csak” golyó általi halálra ítélik. Tetemét a kivégzést követő második napon ásta ki tisztiszolgája, hat hétig hamis sírfelirattal nyugodott az aradi temetőben, majd tizenhat évig Katalinfán volt eltemetve, végül maradványait átszállították Alsóeleméribe - mai nevén Elemér -, a családi sírboltba. Ma is ott pihen. Kivégzésekor nem engedte a szemét bekötni. „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” - kiáltotta a sortűz eldördülése előtt. A lövések csak megsebezték, ekkor egyesek szerint így szólt: „Hát én, rólam elfeledkeztek?”. Mások úgy emlékeznek, hogy saját maga vezényelt újra tüzet a megzavarodott kivégzőosztagnak. Egy altiszt közvetlen közelről lőtte agyon.

KNÉZIĆ KÁROLY honvéd tábornok

A horvátországi Veliki Groljevacban születeti 1808-ban, horvát katonacsaládból.1824-től katona a varasdi határőrezredben, majd áthelyezték Egerbe, a 34. gyalogezredhez. A negyvenes években Galíciában, Lembergben is szolgált. 1848-ban százados, amikor átlép a honvédseregbe. Damjanich vezénylete alatt harcol a szerb felkelők ellen, őrnagyi, majd alezredesi rangot kap. A szolnoki csata után lesz ezredes. A tápióbicskei csatában a Tápió hídját elfoglaló híres 3. és 9. zászlóaljak vezénylete alá tartoznak. Különösen kitűnik személyes bátorságával az április 20-i, Komárom felmentéséért vívott csatában. 1849 májusában tábornoki kinevezést kap, Buda visszafoglalásakor már a 3. hadtest parancsnoka. 1849 június végétől a Hadügyminisztériumban teljesít szolgálatot, majd a szabadságharc végén Tokajnál a tartalék parancsnoka. Igazi republikánus, a forradalmi eszmékhez való eljutását így fogalmazza meg: „Galícia nyomorúságában született meg az én - minden áldozatra kész - önérzetem, hol is a Metternich-politika erkölcstelenségét, a nemesség esztelen könyörtelenségét... színről színre látva, lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt.” Knézić is Világosnál tette le a fegyvert. A vésztörvényszék kötél általi halálra ítélte, negyedikként halt hősi halált. Az ő csontjait is az 1932. évi aradi árvízkor találták meg, örök álmát az emlékoszlop kriptájában alussza. A kivégzés előtti éjszakán Egerben élő családjának írt búcsúlevelet.

LÁHNER GYÖRGY honvéd tábornok

A Túróc megyei Neczpálon született 1795-ben, német polgári családból. 1812-től a komáromi 33. gyalogezredben szolgált, 1848-ban őrnagy. A szabadságharc elején a szerb felkelők ellen harcol, szeptembertől a Hadügyminisztériumba kerül, feladata a honvédhadsereg felfegyverzése és ellátása. Nagy ambícióval dolgozik, zseniális szervező, eredményes munkája miatt először alezredesi, majd ezredesi rangot kap, 1849 februárjától tábornok. Ő teszi Nagyváradot a fegyvergyártás központjává, Kossuth szavaival „a magyar Birminghammé”. A szabadságharc elbukásakor a fegyvergyár élén áll. Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a felirat: „Ne bántsd a magyart!” Nem mindennapi képességeinek köszönhető, hogy a honvédsereg felszereltsége napról napra javul, tüzérsége kitűnő és korszerű, van elegendő lőszer. Főként e rendkívüli eredményei miatt kellett bűnhődnie, a bíróság kötél általi halálra ítélte, s 1849. október 6-án harmadiknak végzett vele a hóhér. Holttestének elszállítását a már említett Csernovics Péter temesi főispán szervezte meg, teteme Damjanichcsal együtt nyugodott a főispán mácsai birtokán, míg 1974-ben végleges helyre, az emlékoszlop kriptájába kerültek csontjai.A szemtanúk szerint utolsó estéjén feleségét fogadta, majd fuvolázott, a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta.

LÁZÁR VILMOS honvéd ezredes

A Torontál megyei Nagybecskereken született 1815-ben, vagyontalan magyar-örmény nemesi családból. A császári és királyi hadseregben 1834-től 1844-ig szolgált, a 34. gyalogezred hadnagyaként szerelt le. Polgári pályafutás után - főpénztáros az Első Magyar Központi Vasútnál - 1848-ban jelentkezik a 39. honvédzászlóaljnál, ahol főhadnagyi rangot kap. Miután kiváló képességű parancsnok, gyorsan emelkedik a ranglétrán. Először százados az 1. utászezredben, 1849 februárjától utászkari őrnagy. Áprilisban a Zemplénben állomásozó csapatok parancsnoka, június közepétől hadosztályparancsnok, július 16-tól alezredes, július végétől a 9. hadtest parancsnoka. Legjelentősebb haditetteit a Felvidék védelmében hajtja végre, de részese az utolsó, vesztes temesvári ütközetnek is. Ezredessé Bem nevezi ki a csata után. A 9. hadtest maradványai Lugosnál, augusztus 19-én teszik le a fegyvert, Lázár törzstiszt létére a tábornokokkal együtt áll a bíróság elé. Kötél általi halálra ítélik, de tekintettel arra, hogy a császári hadseregnek adta meg magát, és mivel csak a szabadságharc utolsó napjaiban lett ezredes, Ernst és Moser hadbírók javaslatára Haynau az ítéletet „kegyelemből” főbelövetésre változtatta. Maradványait - hosszas keresés után - 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában; végső nyughelyet ő is az emlékoszlop sírboltjában lelt. Kivégzése előtti éjjel írta a feleségének: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem - előjeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét - nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.”

LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY GRÓF honvéd tábornok

A hesseni nagyhercegségben, Ilbenstadt városában született 1819-ben, elszegényedett német főnemesi családból. 1835-ben lépett a császári és királyi hadseregbe, 1845-től a család „tulajdonában” lévő 31., „Leiningen” gyalogezred tartósan szabadságolt, létszámfeletti századosa. Felesége magyar, Pozsonyban élnek. 1848 őszén jelentkezik honvédnek, vezérkari százados lesz a bánáti hadtestben. Miután számos rokona tiszt a császári seregben, gyanakvó, bizalmatlan légkör fogadja. A szolnoki csata idején - ahol is kiválóan vezeti fegyelmezett katonáit - már alezredes, áprilisban ezredes. Végigharcolja a tavaszi hadjáratot, 1849 júniusában kap tábornoki kinevezést, a 3. hadtest parancsnoka. A feldunai hadsereg kötelékében teszi le a fegyvert Világosnál, őt is kötél általi halálra ítélik. Leiningen-Westerburg gróf, a német főnemes, őreit megvesztegetve elérte, hogy a kivégzéskor magyar honvéd tábornoki egyenruháját viselhesse... Hatodiknak végzett vele a hóhér, magas termete miatt - magasabb, mint a bitó - akárcsak Damjanich, sokat szenvedett, míg meghalt. Tetemét felesége családjának sikerült megszereznie, egy ideig sógora monyorói birtokán pihent - a sír helyét közvetlenül a fegyverletétel előtt maga választotta meg -, később a borosjenői templom sírboltjában helyezték el. 1974-ben maradványait átszállították az emlékoszlop kriptájába. A hibátlan jellemű, lovagias tiszt rendkívül érzékeny volt katonai becsületére, a kivégzése előtti percekben is ama rágalmak ellen tiltakozott, melyek szerint Budavár visszavételekor az elfogott osztrák katonákkal kegyetlenkedett volna. Szavait - Tichy osztrák őrnagy, a kivégzés parancsnokának intésére - a dobok dübörgése némította el.

NAGYSÁNDOR JÓZSEF honvéd tábornok

Nagyváradon született 1804-ben, vagyontalan magyar nemesi családból.1819-től 1847-ig szolgált a császári és királyi hadseregben mint huszártiszt, kapitányi rangban vonult nyugdíjba. 1848-ban jelentkezik a nemzetőrségbe, őrnagyi rangot kap, s Damjanichcsal együtt harcol a szerbek ellen. Gyorsan eléri az alezredesi, majd ezredesi rangot, a tavaszi hadjárat végére már a feldunai hadsereg lovasságának parancsnoka. Április végétől a 1. hadtestet vezényli, május 2-ától tábornok. Kitűnően helytáll a szolnoki, a váci és a nagysallói csatában, Budavár ostromakor az elsők között tör be a várba. Nagysándor József személyes bátorságát és huszárai rendkívüli vitézségét tanúsítja az 1849 augusztusában vívott vesztes debreceni csata is: öt órán át ellen tudnak állni Paskievics tízszeres túlerőben lévő seregének. Fegyelmezetten engedelmeskedő, jó katona, és függetlenül gondolkodó republikánus. Görgeyre célzott fenyegető mondata: „Ha Caesar diktátori hatalomra törne, mellőle egy Brutus sem hiányoznék”.Világosnál tette le a fegyvert, a bíróság kötél általi halálra ítélte, a hóhér ötödiknek végzett vele. Az ő csontjai is a Maros 1932. évi áradásakor elvégzett gátépítés során kerültek napvilágra, végső nyughelye az emlékoszlop kriptájában van. Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: „Hodie mihi, cras tibi!” (Ma nekem, holnap neked!)„Éljen a haza!” kiáltással halt meg.

POELTENBERG ERNŐ LOVAG honvéd tábornok

Bécsben született 1814-ben, osztrák nagybirtokos nemesi családból. 1829-től hivatásos katona, már huszár kapitány a 4. huszárezredben, amikor 1848-ban - tiltakozása ellenére - Magyarországra vezénylik. Felesküszik a magyar alkotmányra, s mivel korrekt, rendkívül becsületes ember, fenntartásai és a magyar tisztek gyanakvása miatt elszenvedett sérelmei ellenére a szabadságharc ügyéhez haláláig hű marad, esküjét nem hajlandó megszegni, sőt, azonosul a szabadságharc céljaival, ő, aki magyarul csak káromkodni tud, így határozza meg érzéseit: „Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog!” 1848 őszén a szerbek ellen harcol, az év végére alezredes. Végigküzdi a téli és a tavaszi hadjáratot, április 26-tól a 7. hadtest parancsnoka ezredesi, majd június 7-től tábornoki rangban. Vitézül harcol a két komáromi és a második váci csatában. Személyes tragédiája, hogy mint az orosz tábornokokkal tárgyaló követ, hisz az amnesztia ígéretekben, s ezért egyik szószólója a feltétel nélküli megadásnak. A bíróság kötél általi halálra ítélte, elsőnek kellett meghalnia. Rendkívül erős fizikuma miatt halála lassú és gyötrelmes volt. A kiegyezés után családja megkísérelte felkutatni maradványait, de csontjait csak 1932-ben, az árvízi gátépítéskor találták meg, most az ő sírja is az emlékoszlop kriptája. Mikor a tábornokok a kivégzés hajnalán a várudvaron gyülekeztek, Poeltenberg végignézve társain így szólt: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!”

SCHWEIDEL JÓZSEF honvéd tábornok

A Bács megyei Zomborban született 1796-ban, vagyontalan német polgári családból. 1814-ben, közhuszárként, a híres Simonyi óbester keze alatt kezdte katonai szolgálatát, már Napóleon seregei ellen is harcolt. Később Galíciában és Bécsben állomásozott. Mint Poeltenberg lovag, ő is a 4. huszárezred tisztje, őrnagy, amikor az ezredet Magyarországra vezénylik. Rangidős tisztként felesketi tiszttársait a magyar alkotmányra, és csatlakozik a magyar függetlenségi mozgalomhoz. Gyorsan érvényesül, miután kitűnik bátorságával a pákozdi és a schwecháti ütközetben. 1848 október végétől tábornok, hadosztályparancsnok a feldunai hadtestnél. December közepétől betegállományban van, de a Függetlenségi Nyilatkozat után szolgálatra jelentkezik, és Buda visszafoglalása után a főváros városparancsnoka lesz. A későbbiekben a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka. Görgeyvel teszi le a fegyvert, a bíróság golyó általi halálra ítéli, de kegyelemre ajánlja. Haynau - régi tiszttársa és volt barátja - elutasítja a kegyelmi kérvényt, és Schweidelt 1849. október 6-án kivégzik. Csontjait 1913-ban, Lázár Vilmos maradványaival együtt találták meg, nyughelye az emlékoszlop sírboltja. Egy szemtanú szerint ő sem akarta engedni, hogy a szemét bekössék, a törzsőrmester kétszer tett erre kísérletet, de Schweidel minden alkalommal lerántotta a kendőt. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet papja - utolsó kívánságának megfelelően - eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.

TÖRÖK IGNÁC honvéd tábornok

A Pest megyei Gödöllőn született 1795-ben, kisbirtokos magyar nemesi családból. Hadmérnöki akadémiát végzett Bécsben, kiváló erődítési szakember volt. 1816-tól szolgált a császári és királyi hadseregben, először a mérnökkarnál, majd 1839-től a magyar nemesi testőrségnek oktatott erődítéselméletet. 1848 szeptemberétől alezredesként Komáromban várerődítési igazgató. 1848 októberében a vár őrségével együtt csatlakozik a honvédsereghez, 1849 januárjától tábornok és a komáromi erődítmény parancsnoka. Buda bevétele után a vár erődítéseit az ő tervei szerint rombolják le. Májustól a honvédség hadmérnöki karának helyettes vezetője, júliustól főparancsnoka. Erődítési terveket készít a párkányi-esztergomi hídfőhöz, ő építteti meg a szőregi sáncokat. Világosnál ejtik foglyul; a szelíd, nyugodt hadmérnök a bíróság előtt magyarságával indokolta tetteit. „Lelkiismeretem felment engem” - mondta. Kötél általi halálra ítélték, másodiknak halt meg. Csontjait a gátépítési munkálatoknál, 1932-ben találták meg, maradványai az emlékoszlop kriptájában nyugszanak. A kivégzés előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását és szenvedélyét: egy, a várerődítéssel foglalkozó szakmunkát olvasgatott. Amikor a pribékek a bitóhoz kísérték a felindult embert, Tichy őrnagy gúnyos megjegyzésére így vágott vissza: „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” A kivégzése előtti pillanatokban állítólag szívszélhűdés érte, már csak holttestét akaszthatták fel.

VÉCSEY KÁROLY GRÓF honvéd tábornok

Pesten született 1807-ben, kisbirtokos magyar főnemesi családból. Apja altábornagy, a magyar nemesi testőrség parancsnoka, nővére udvarhölgy, Ferenc József egyik nevelője. 1820-tól szolgált, először a dragonyosoknál, majd a huszároknál. 1848 tavaszán őrnagy a Hannover huszárezredben. Már májustól harcol ezredével Bácskában a szerb felkelők ellen, októbertől ezredes, december közepétől tábornok. 1849 januárjában eltávolítja áruló parancsnokát, Esterházy Sándor tábornokot. Erélyes fellépésével megmenti a bácskai hadtestet a felbomlástól, majd a Honvédelmi Bizottmány utasítására Törökszentmiklósra vezeti. Hűségét, helytállását Kossuth lelkes hangú levélben köszöni meg. A szolnoki csata egyik győztes hadvezére, később az aradi ostromsereg parancsnoka lesz. A várat júliusban elfoglalja, s épp Temesvár ostromához kezd, amikor a szabadságharc összeomlik. Csapataival augusztus 21-én, Borosjenőn teszi le a fegyvert az oroszok előtt. A bíróság kötél általi halálra ítéli, s mivel személyes ellenségei is voltak a császári udvarban, sőt saját apja is követelte kíméletlen megbüntetését, végignézve bajtársai haláltusáját, utolsónak kellett meghalnia.Holttestét feleségének egyik ismerőse az aradi köztemetőben hantoltatta el, itt pihent 1916-ig. Ezután maradványai az aradi kultúrpalota kriptájába kerültek, 1974 óta ő is az emlékoszlop sírboltjában nyugszik. Kivégzésekor - utolsó lévén - már nem volt kitől elköszönnie. Vécsey a halott Damjanichhoz, régi vetélytársához lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul.

Buda ostroma

Greg — Tue, 17 Apr 2012 15:58:30 GMT

A komáromi vár felszabadítása után a magyar szabadságharc politikai és katonai vezetői - parázs vita után - Buda visszafoglalását tűzték ki célul, ahová a tavaszi hadjáratban a császári és királyi főerőket sikerült visszaszorítani. Ez az elképzelés megfelelt a közvélemény várakozásának is, hiszen a főváros az ország szuverenitásának szimbóluma volt. A támadás gyors és látványos győzelemmel kecsegtetett, ami alkalmat adhatott a hadseregnek a pihenésre és az újoncok felvételére. 1849. április 29-én a feldunai hadtest zöme Komáromból Buda felé indult. A VII. hadtest két hadosztálya Pöltenberg Ernő vezetésével Győrnél maradt, a VIII. hadtest mozgó része pedig a Csallóközben lévő császári erőket tartotta szemmel.

A magyar sereg május 4-én érkezett a fővároshoz. Száma - a már előzőleg ott lévő Aulich-hadtesttel együtt - mintegy 31 ezer főt tett ki. Kmetty György honvédtábornok hadosztálya még azon a napon rohamot kísérelt meg a vár ivóvízellátását biztosító vízmű sáncai ellen. Az akció azonban 200 főnyi veszteséggel végződött, és nem hozott sikert a Sváb-hegyről és a Nyárs-hegyről megszólaló magyar tüzérség működése sem. A kis kaliberű tábori lövegek nem veszélyeztették a vár falait. Úgy tűnt, hogy a támadó magyar sereg alábecsülte a védők erejét. Szabályos ostromra kellett felkészülni.

Görgei Komáromból öt nehéz ostromágyút hozatott a szükséges lőszerekkel. Ezek megérkezése után, május 12-én indult meg a módszeres ostrom. Kijelölték a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést kellett törni. Ezután a hadsereg tüzérparancsnoka, Psotta Móric alezredes irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező ún. leszerelő ütegek helyének előkészítése. Fedezéket készítettek a tábori ütegeknek is, közben pedig időről-időre lőtték a várat, hogy eltereljék a védők figyelmét. Szintén ez volt a célja a gyalogság látszattámadásainak.

A budai várőrség parancsnoka, Heinrich Hentzi tábornok ekkor nehézágyúival kíméletlenül bombázás alá vette Pestet. A reformkor építészetének büszkesége, a pesti Duna-sor hamarosan a földdel vált egyenlővé, és a katonai szempontból indokolatlan lövetés sok polgári áldozatot követelt.

Május 16-án reggel megszólaltak a magyar sereg ostromágyúi is. Egész nap lőtték a falakat, így a várfal nyugati és délnyugati részén, a Fejérvári kapu környékén hatalmas rések keletkeztek. 17-én virradóra az I. és a III. hadtest, valamint Kmetty hadosztálya általános támadásra indult, de a még túl magasan levő résen át a honvédek nem tudtak behatolni a várba. A magyar nehézütegek folytatták a várfal lövését.

A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött. Az I. hadtest csapatai a várfal Krisztinaváros felőli szakasza ellen indultak támadásra, a III. a Bécsi kaput és a Vérmező felé eső sarokbástyát, míg a Kmetty-hadosztály a vízivárosi vízmű sáncait vette ostrom alá. A golyózápor közepette legelőször az I. hadtest csapatai jutottak be a várba hajnali négy óra körül. A Szent György térrel szemközti - viszonylag alacsony - falakat egy önkéntesekből álló század mászta meg, majd a 47. honvédzászlóalj katonái is benyomultak a várkertbe. Az itt álló olasz Ceccopieri-zászlóalj ekkor letette a fegyvert. Ezt követően a Máriássy-hadosztály többi csapata is bejutott a várba. Egy zászlóalj élén ekkor maga Hentzi indult meg, hogy visszaverje a támadást. Az őket fogadó sortűzben azonban halálos sebet kapott, katonáit pedig szuronyroham vetette vissza. Ezzel egy időben a III. hadtest csapatai betörtek a Bécsi kapunál. Röviddel később Kmetty is sikert aratott, elfoglalva a vízmű sáncait.

Hentzi helyettese, Alois von Alnoch ezredes ekkor a robbantásra előkészített Lánchídhoz ment, de az aknák őt magát pusztították el, a híd alig rongálódott meg. A még fogságba nem esett császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, ahol reggel hét óra körül letették a fegyvert. A május 4. és 21. közötti ostrom alatt az osztrák hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el, 710 katona elesett, 4200 fő, köztük 113 tiszt hadifogságba került. A kétségtelenül jelentős - nagyságrendileg csak az ozorai diadalhoz mérhető - győzelmet hozó harc 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg.

Ugyanezen a napon Varsóban I. Miklós orosz cár és I. Ferenc József osztrák császár végleg megállapodott az orosz hadsereg magyar forradalom elleni intervenciójában. A cár 200 ezer orosz katonát ígért Ferenc Józsefnek a magyar szabadságharc leverésére.

Isaszeg

hardapa — Tue, 17 Apr 2012 11:31:10 GMT

Isaszeg és Gödöllő között került sor a tavaszi hadjárat első szakaszának döntő csatájára. 1849. április 6-án a tét mind a két hadsereg számára nagy volt. Ha a magyarok győznek, a császári-királyi hadseregnek Budára vagy Vácra kell visszavonulnia, s ezzel befejeződik a Duna–Tisza köze felszabadítása. Ha a császári-királyi hadseregre mosolyog a hadiszerencse istenasszonya, a magyar fél kénytelen visszavonulni, s biztonsággal csak a Tisza vonalán szilárdíthatja meg helyzetét.
Windisch-Grätz fővezér vezette császári-királyi sereg körülbelül 55 000 főt számlált. A tüzérség 214 lövegből és röppentyűből (rakéta) állt. A Görgey Artúr vezette magyar fősereg összlétszáma 47 500 fő körül volt. A tüzérséget 198 löveg alkotta. Egészében véve Windisch-Grätz volt fölényben, de a magyar haditerv kiegyenlíthette a hátrányt. Ennek lényege az volt, hogy a VII., a legerősebb hadtest Hatvannál állva magára vonja a császári-királyi fővezér figyelmét, míg három másik hadtest (I., II., III.) délnyugati kerülővel igyekszik az ellenséges fősereg hátába kerülni, s elvágni azt a fővárostól. A terv igen kockázatos volt. Ha Windisch-Grätz rájön, hogy Hatvannál nem az egész magyar hadsereg áll, s szétveri a VII. hadtestet, könnyen ő kerülhet a magyar főerők hátába, s elvághatja őket hadműveleti bázisuktól.
A magyar hadsereg egy 22 kilométernyi hosszú és nagyjából ugyanilyen mély arcvonalon helyezkedett el. Ez az elosztás lehetővé tette, hogy bármelyik veszélyeztetett ponton szükség esetén a hadsereg körülbelül kétharmada bevethető legyen. Windisch-Grätz serege egy 54 kilométer hosszú, s körülbelül 30 kilométer széles arcvonalat szállt meg. Ez azt jelentette, hogy a császári-királyi hadsereget támadás esetén egy nap alatt sem összpontosíthatták.
Gáspár András VII. hadteste fél 1 körül érte el a Galga vonalát Aszódnál, s megszállta Turát és Bagot. A Kmety-hadosztály Hévízgyörk és Bag között Schlik lovasságába ütközött, de ez harc nélkül visszavonult Gödöllőig. Ezután a hadtest csapatai aznap már semmilyen aktivitást nem mutattak, Gáspár úgy vélte, hogy eleget tett aznapi feladatának.
Nagyjából ezzel egy időben Damjanich III. és Klapka I. hadteste is elérte az Isaszeg előtti Királyerdő keleti szegélyét. Damjanich csapatai megtámadták Jellačić utóvéd dandárát, amely az erdőn át Isaszegre vonult vissza, s maga mögött több helyen felgyújtotta az erdőt. Ezután Klapka csapatai támadták meg Grammont vezérőrnagy dandárát, s űzték vissza Isaszeg felé. A magyar támadást Zákó István őrnagy dandára hajtotta végre. Ez mindössze a 34., Zomborban szervezett zászlóaljból és egy hatfontos ütegből állt. A zászlóalj remekül szerepelt a téli hadjárat csatáiban, s vitézségét most is bizonyította. Bobich János alezredes dandárának csatárláncba osztott 28. zászlóaljával átkergette a Királyerdőn az ellenséget, és betört Isaszegre.
A falunál azonban már érvényesült az ellenség fölénye. Jellačić három gyalog- és egy lovasdandárának Zákó nem tudott ellenállni, s nemcsak Isaszeget kellett kiüríteni, hanem – súlyos veszteségeket szenvedve – a Királyerdőbe vonult vissza. Eközben a két zászlóalj beleütközött Bobich felfejlődőben lévő dandárába. A 28. zászlóalj kötelékei felbomlottak, s így teljesen védtelenül érte a csapatot a császári-királyi vértesek támadása. A zászlóalj pillanatok alatt súlyos veszteségeket szenvedett. Szerencsére a mögötte haladó vasi 44. és a zalai 47. zászlóalj már jobban állta a sarat. A zalaiak sortüzet zúdítottak az ellenséges lovasságra, mire az felhagyott az üldözéssel. A vérteseket aztán oldalba kapta a Bátori Sulcz Bódog őrnagy vezette dandár is. Ezt követően a zalaiak megrohanták az erdőbe benyomult császári-királyi vadászokat, s kiűzték őket. Alighogy a némileg rendezett Bobich-dandár elérte az erdő szélét, az Isaszeg melletti magaslatokon álló horvát határőrök lőni kezdték azt. A magyar csapatok, akárcsak Sulcz dandára, nem tudtak kijutni a sűrűből.

Délután 2 óra tájban Damjanich csapatai is elérték a Királyerdő nyugati szegélyét. Damjanich rögtön látta Klapka csapatainak veszélyeztetett helyzetét. Knezić Károly ezredes egyik dandárát a Királyerdő északi kiszögelléséhez irányította. Egy másikat Kiss Pál alezredes vezetésével Klapka megsegítésére küldte. Tüzérségét egy kopasz dombon állította fel, lovasságát pedig Isaszegtől keletre, a Királyerdő egyik hajlatában. Ugyanakkor Aulich Lajos tábornokot is a csatatérre küldte a II. hadtesttel. Damjanich támadni akart, hogy Klapkát tehermentesítse. Mielőtt azonban Kiss dandára megérkezhetett volna, Klapka visszavonult. Damjanich ezután eddig elfoglalt állásának tartására szorítkozott. Amikor három óra tájban észrevette, hogy a Klapkát üldöző császári-királyi csapatok visszavonulnak az Isaszeg melletti magaslatokra, támadásba lendült. Jobb oldalát azonban nem biztosította eléggé, mert azt hitte, hogy a VII. hadtest csapatai ellátják ezt a feladatot.
Ekkor következtek a csata legválságosabb pillanatai. Klapka elveszítette a fejét, s faképnél hagyta utasításokat kérő zászlóaljparancsnokait. A Zákó- és Bobich-dandárok az ellenség lövései elől visszavonultak, s Klapka erre utasította Sulczot is. A nagyothalló őrnagy azonban úgy vélte, kár lenne visszavonulni, amikor az ellenség nem mutatkozik. Aulich tábornok ugyan megkapta Damjanich üzenetét, de csak akkor mozdult, amikor az egyre erősödő ágyúdörgés hallatán Bayer József ezredes, a hadsereg vezérkari főnöke erre utasította.
Damjanich támadása nem járt sikerrel. Windisch-Grätz felismerte, hogy Gödöllőnél nem kell tartania Gáspár újabb támadásától, ezért Schlik egyik hadosztályát Isaszeg felé indította, s az oldalba kapta az Isaszeg ellen nyomuló Damjanichot. A magyar hadtestparancsnoknak vissza kellett vonulnia a Királyerdőbe, de megpróbálta megakadályozni, hogy a császári-királyi gyalogság is benyomuljon oda.
A magyar csapatok eddig egymástól függetlenül verekedtek: Klapka, Damjanich, Gáspár és Aulich a saját feje után ment. A hadsereg vezérkari főnöke, Bayer József ezredes Dányban, Görgey valamivel előrébb, Kókán tartózkodott. A visszavonuló horvátok által felgyújtott Királyerdő füstje eltakarta a csata füstjét, s az ágyúzást sem lehetett hallani. Délután 3 óra tájban megérkezett Görgey egyik huszára, s jelentette, hogy az ütközet nemcsak megkezdődött, hanem már szerencsétlen fordulatot is vett. Erre Görgey lóra pattant, s – Vukovics Sebő kormánybiztos szavait idézve - „elrobbant a csatatérre”. A fővezért aggasztotta, hogy Aulich csapatai időben megérkeznek-e a csatatérre, ezért ő maga is utasítást küldött neki. A II. hadtest csapatai azonban ekkor már a csatatér felé tartottak. Görgey találkozott is velük a Királyerdő keleti szélén. Itt kapta meg Gáspár tábornok jelentését, hogy a VII. hadtest harc nélkül megszállta a Galga vonalát, s Gödöllő ellen nyomul. Görgey úgy vélte, hogy könnyen megsemmisítheti a vele szemben ál-ló császári-királyi csapatokat, ha Damjanich hadteste szilárdan tartja magát, Klapka hadteste pedig beveszi Isaszeget, s észak felé szorítja az ellenséget. Így a Gödöllő felől támadó VII. hadtest és a másik három hadtest szorításában a császári-királyi fősereg megsemmisül. Klapka visszavonulása miatt a Királyerdő szélének egy része azonban megszállatlanul maradt. Ez pedig azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy az ellenség betör a résbe, s elvágja egymástól a magyar csapatokat. Görgey tehát a II. hadtest négy zászlóalját a jobbszárny felé, kettőt a veszélyeztetett hadközépre, a 61. honvédzászlóaljat pedig Klapka megsegítésére küldte.
Ő maga Klapka csapatait kereste fel. Megjelenése lelkesítette a katonákat, noha azzal kezdte, hogy leszidta a hátrálókat. Az egyik zászlóaljparancsnok azonban megmondta neki: „Az én zászlóaljam Klapka tábornok parancsára retirál”. Görgey ezután Klapkát kereste fel.
A tábornok azt fejtegette, hogy „a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve. – A győzelem ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz”. Görgey erre figyelmeztette Klapkát: ő dolgozta ki a terveket, ő maga mondta, hogy napról napra be kell tartani a menetparancsokat. Különben is, „gyalogsága a hátrálásban mutatott gyorsaságáról ítélve nem látszik annyira kimerültnek, hogy még néhány szuronytámadást meg ne kísérelhessen, ehhez pedig akkor is elegendő a tölténye, ha igazán mindet ellőtte”. Görgey Klapka érzelmeire is próbált hatni: „Ma kell győzni, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! E két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!” – mondta neki. Klapkára hatottak is Görgey szavai, s ismét támadást parancsolt.

Görgey ezután a jobbszárnyra sietett, s közölte Damjanichcsal új haditervét, s azt, hogy Klapka ismét előrenyomul. Damjanich borúlátóan nyilatkozott: „Mit ér a Klapka előre nyomulása? Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak, és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.” Aulich előre nyomulásának hírét azonban örömmel fogadta.
Schlik hadosztálya közben egyre erőteljesebben rohamozta Damjanich csapatait. Amikor az Aulich által Damjanich segítségére küldött négy zászlóalj megérkezett, először inkább zavart keltett, az 56. zászlóalj ugyanis ellenségnek nézte a császári-királyi egyenruhát viselő 19. gyalogezred 3. zászlóalját, s lőni kezdte. A lövöldözésnek Görgey és Damjanich vetett véget.
Damjanichnak immár tíz zászlóalja volt szemben Schlik öt zászlóaljával. A zászlóaljak kötelékei azonban annyira felbomlottak, hogy nem tudta őket rohamra sorakoztatni. Így csak a megtámadott állás védelmére szorítkozhatott. Tizenhét lovasszázadával ellensúlyoznia kellett a harmincnégy lovasszázadból álló ellenséges lovasságot; lövegei száma pedig feleakkora volt, mint Schlik ágyúié. A jobb szárnyon este 11 óráig változatlan maradt a két fél helyzete.
Nem úgy a balszárnyon. Klapka és Aulich csapatai este 7 óra tájban lendültek támadásba. Előbb Isaszeget vették be, majd az égő falun át megrohanták a Rákos-patak jobbpartján lé-vő ellenséges állásokat, s onnan is elűzték a császári-királyi csapatokat. Windisch-Grätz, aki este 7 óra tájban még azt hitte, hogy megnyerte a csatát, 9 órakor már kénytelen volt visszavonulni. Az Isaszegnél történtekből ugyanis arra következtetett, hogy a magyar fősereg Budától akarja elszorítani őt.
A csata után még Görgey is bizonytalan volt. A magyar jobbszárnyon a késő esti órákig döntetlen volt a harc. Középen, ahol a II. hadtest csapatainak egy része és a III. hadtest lovassága harcolt, szintén nem volt döntő összecsapás, a balszárnyon azonban Aulichtól arról értesült, hogy Jellačić csapatai Gödöllő felé vonultak vissza. Most már bizton mondhatta: „Miénk a győzelem”.

A tápióbicskei csata

hardapa — Tue, 17 Apr 2012 11:06:00 GMT

Tápióbicske neve az 1849. április 4-én, a község határában lezajlott, a nap végéig kétséges, de végül a magyar honvédsereg győzelmével végződő csata után vált országos hírűvé. A Tiszán március 16-án és 17-én átkelt magyar seregek hadvezetése a bizonytalankodó és beteg Vetter főparancsnok helyére kerülő Görgey Artúr, valamint Bayer József vezérkari főnök kezébe került. Görgey, mint a kollektív vezetés híve, Klapka Györggyel és Bayer Józseffel tárgyalta meg a teendőket. A haditerveket Klapka dolgozta ki, melynek lényege az volt, hogy a Gödöllő környékén csoportosuló császári erőket a két csoportra osztott magyar sereg egyik – nevezetesen a magyar sereg legerősebb, 16 ezer fős 7. számú – hadteste kösse le a miskolc-pesti úton a Zagyva vonaláig előrenyomulva. A másik – három hadtestet képező – főerő pedig a Jászberény-Nagykáta útvonalon Windisch-Grätz seregének oldalába, esetleg hátába kerül. Április 2-án a támadó magyar erők jobb szárnyát képező 7. hadtest Hatvannál megfutamította és a Zagyván túlra szorította a császári sereget, ezzel teljesítette a haditervben megfogalmazott feladatot. (Ennek előtte hangzott el az osztrák főparancsnoknak a szájából az általa tréfásnak szánt megjegyzés, hogy Slik hadosztályát felderítés gyanánt „nyulászatra küldte a magyar táborba”. A nyúl helyett ez alkalommal a vadász szaladt meg.)
A déli hadseregcsoport élén haladó Klapka György parancsnoksága alatti 1. hadtest tizenegyezer katonával és negyven löveggel április 4-én Nagykátára érkezett, ahol azt az értesítést kapták, hogy a császári sereg Jellasics hadteste (tizennyolcezer emberrel és negyven löveggel) a Tápió túloldalán, Tápióbicskén éjszakázott, de reggel már elhagyta a falut. A hírt hozó környékbeli parasztok igazat mondtak Klapkának, de azt nem tudhatták, hogy az elvonulást követően Bicskére bevonult a hadtest két utóvéd dandára. A hadtestparancsnok nem ellenőrizte a hírt a Jellasics-féle kiürítésről, és abban a meggyőződésben nyomult Tápióbicske felé, hogy nincs a faluban ellenség. Tápióbicskei szájhagyomány szerint Klapka Tápióbicske felé közeledve egy öreg bicskei kereskedővel, Büdös Samuval találkozott, aki a tábornok kérdéseire azt válaszolta, hogy Tápióbicskén nincsenek császáriak. Emiatt a falu népét árulónak tartották, pedig a valóságban az embereket az osztrákok a vásártéren bekerítették, hogy ne adhassanak hírt a magyar honvédeknek. A kereskedő valóban nem tudhatott a császáriak jelenlétéről, mert korán reggel azok még nem érkeztek meg a faluba. Egy másik hagyomány szerint Bárdi András harangozó a fiával felment a templomtoronyba, hogy a harangot félreverje. De még mielőtt hozzákezdett volna, az odaérkező osztrákok lelőtték a fiával együtt.
Klapkát abban a hitében, hogy Tápióbicskén nincs ellenség, még az sem ingatta meg, hogy az élcsapatok a Tápión áthaladva ellenségbe ütköztek, akiknek az ereje még kisebb volt a magyarokénál, így azok sietve visszavonultak és hamarosan a falutól északnyugatra húzódó dombok alatt vették fel az új harci állásokat. A hadműveleteket a horvát báni huszárezred fedezte, mely később Tápióbicske mögé húzódott vissza. Ezt tapasztalva a faluba zárt oszlopban benyomult Dipold és Bóbics dandárainak támadó gyalogsága.
„A faluban csendesség. Akadály nélkül jutottunk a faluig” – írta feljegyzéseiben a csatában részt vevő Karsa Ferenc őrmester (később hadnagy). A felderítés nélkül előrenyomuló élt a szűk utca házaiban elrejtőzött horvát (ogulin-szluini) határőrzászlóalj fogadta gyilkos golyózáporral. Erről így szól a krónikás Karsa Ferenc: „...már-már a zsákutca végéhez értünk, midőn egy négy láb (kb. másfél méter) magas, trágyából, gazból hevenyészett torlasz mögül hatalmas sortűz csap közénk, s ugyanabban a pillanatban a házak és ólak padlásáról erősen puskáznak ránk, jobbról pedig a sövény mögött egy erős osztag fekhelyéről felugrál, s közénk lő. A zászlóaljparancsnok azt a bolondot tette, hogy abba a szűk utcába az egész zászlóaljat egy tömegben vitte be... az igen közelről irányzott lövések máris sok emberünket megölék, mikor aztán a lövések a torlasz mögül is két oldalról lőttek, a 6. század meglassúdott, de a zászlóalj többi százada ordítva kiáltott rájok: előre. A 6. század a torlaszokhoz ugrik, a szuronyok összekoccannak, a zászlóalj egy része a sövényt töri, hogy a rétre lövöldözőket elűzhesse. A 6. század elsőit elsöpri az újabb sortűz, a többiek meghőkölnek, az égő falu fojtó füstjét a nyugati szél a szoros utcán végig hömpölygeti, és sebes rohamtól is ziháló kitágult tüdőnkre csaknem a megfúlásig serkentőleg hat. Ebben a pillanatban a hátunk mögött is ropognak a fegyverek, s a hátulsó sorok között nagy pusztulást tesznek... A megsemmisülés küszöbén, a tökéletes fejvesztesség idején mégis akad egy ember, aki élére állt a zászlóaljnak: Bég Dénes kapitány... Az 1. század élére áll, s futólépésben kirohan az utcából, a hátunk mögül ránk törni készülő horvát zászlóaljra veti magát, mint a méhraj zúdulna utána az egész zászlóalj és a horvát zászlóalj szétrobbanva menekül a faluba.”
A honvédek időt nyerve megkezdték a „retirálást”, de a szervezetten indult visszavonulás csakhamar fejvesztett menekülésbe csapott, és a pánik magával ragadta a Nagykáta felől közeledő hadtest zömét is, mely menekülés közben a Tápió „legfeljebb 9 láb széles, rozoga” hídján összetorlódott, ugyanis az év nagy részében inkább kis pataknak számító Tápió ebben a tavaszi időben igen megduzzadt, és a víz szélesen elterülve járhatatlan mocsárrá tette a környéket. Többen a folyón át próbálkoztak az átkeléssel, de a zömük elpusztult a mocsárban. Ahogy Zahora Dániel, a tápióbicskei plébános a história domusban írta: „innumerosi misera morte perierunt” (számtalan sokan meghaltak szerencsétlen halállal). A tizenkét fontos ágyúk egy részét is a mocsáron próbálták áthozni, de kettő elsüllyedt, öt pedig az ellenség kezére került még a Bicske felőli parton. Klapka négy Koburg lovasszázadot küldött a csapatok fedezésére, ezek nagy veszteségek árán megállították a császáriakat, annak dacára, hogy segítette őket a már említett báni huszárezred.
Az egymással szembekerülő lovascsapatok parancsnokai, az osztrák Hermann Riedesel báró és a magyar 1. (Császár) honvéd huszárezred egyik osztályparancsnoka, Sebő Alajos őrnagy szabályos párbajt vívott. Az egymással mintegy harminc-negyven lépésnyi közelségbe kerülő két csapat katonái felismerték egymást. Riedesel, a császári parancsnok, „egy herkulesi termetű, tagbaszakadt erős alak, a hadsereg leghíresebb kardforgatója, rettegett párbajhős” párviadalra intett kardjával a magyar parancsnoknak. A négy-öt percig tartó küzdelemben Sebő diadalmaskodott, megölve Riedeselt, miközben a karján ő maga is megsebesült. Sebő Alajos Szemere Miklósnak lasztóci magányában egy alkalommal a következőképpen mesélte el a párbaj lefolyását: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriás erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Meg voltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mind a ketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mind a ketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam, – ezzel feltűrte jobb kezén kabátja ujját, s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sújtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le nyergéből.” (Jókai Mór ezt a történetet – Baradlay Richárd és Palvicz Ottó összecsapásaként – írta meg regényes formában a Kőszívű ember fiai című művében.)
Nem hiteles adatok szerint Sebő Alajos a Győr megyei Nyárádon született 1811-ben, vagyontalan, nemesi családban. 1829-től közvitéz, 1844-től főhadnagyként szolgált az 1. huszárezredben. 1848 áprilisától az Országos Nemzetőri Haditanács, majd a minisztérium beosztott tisztje. Júniustól alszázados, októbertől őrnagy, osztályparancsnok a 13. huszárezrednél. Az 1849. április 4-i sebesülése és vitézsége után 3. osztályú katonai érdemjellel kitüntették. Májustól alezredes, a világosi fegyverletételig az 1. huszárezred ideiglenes parancsnoka. Aradon tizenhat év várfogságra ítélték, ahonnan 1853-ban kegyelemmel szabadult. A későbbi években Bősön gazdatiszt lett, 1882-ben hunyt el.
Az e csatában részt vevő banderiális horvát ezredet annak idején Jellasics állította fel. Az ezred lóanyaga siralmas volt, mindenki csak „Jézusmária-huszároknak” csúfolta őket. Az 1. (Császár) huszárezredet I. Ferenc német-római császár, Mária Terézia férje szervezte meg 1756-ban a saját költségén. Az ezredtulajdonos később is a mindenkori uralkodó volt. A szabadságharc előtt Szlavóniában állomásoztak, és az elsők között vetették be őket a délvidéki harcokban. A Császár-huszárok azon kevés huszárezredhez tartoztak, akik nem sok dicsőséget szereztek a magyar huszár névnek, megfutottak 1848 őszén a móri csatában. 1849 januárjában Kazinczy Lajos lett az ezredparancsnok, és megpróbálta rendbe szedni a csapatot, de az egész tisztikar szembehelyezkedett vele, ezért el kellett őt onnan helyezni. Tápióbicskén elsőként futamodtak meg úgy, hogy Görgey szavaival „az éppen fejlődőfélben lévő gyalogságára rohanván, zavart és rémületet terjesztettek közte”.
De Sebő a győzelmével erőt adott huszárjainak, akik ezután visszaverték a horvátokat, bár hamarosan az ellenség ágyútüzébe kerültek és kénytelen voltak visszafordulni. A nyomukban előretörő két császári dandár kijutott a Tápió hídjához és a folyóval párhuzamos dombokon előnyös hadállást vett fel. Ráadásul több ágyút és lőszerkocsit zsákmányoltak és 123 honvédet ejtettek foglyul. (A hídról leszorulva csaknem maga Klapka is fogságba esett, csupán a szerencsének köszönhette, hogy a Tápió jobb partján Tápiószele felé el tudott menekülni.)
Később a folyó Nagykáta felőli oldalán Klapka rendezte csapatait, és délután fél kettőkor megérkezett a csatatérre Damjanich a 3. hadtesttel (tizenegyezer emberrel és negyven löveggel). A helyszínre érkezett Görgey fővezér is, aki azonnali támadásra adott parancsot. Damjanich az arcvonalban leváltva Klapka csapatait szervezte meg a támadást. A híd két felén felállított magyar ütegek pontos lövéseikkel hamarosan távozásra kényszerítették a túlparti osztrák tüzérséget. Az élen haladó Wysocki-hadosztály felfejlődött, és Leiningen alezredes azonnal felkészült dandárával: a 3. és a 9. honvédzászlóaljakkal és a 19. (Schwarzenberg) gyalogezred 3. zászlóaljával a támadásra. A 3. hadtest katonái döbbenten figyelték Klapka katonáinak fejvesztett menekülését. Damjanich hadteste a gyümölcsös- és veteményeskertek közt haladó úton alig tudott előrehaladni a hátrafelé szaladó és teljesen öszszekeveredett honvédek, a huszárok és a tüzérek tömege ellenében. A menekülő 1. és a támadó 3.hadtest honvédei között szóváltásra, sőt tettlegességre is sor került. Leiningen leírása szerint egy menekülő tisztet, aki gúnyolta az előrenyomulókat, katonáinak dühétől alig tudott megmenteni. (Leiningen a megvetése jeléül a tiszt kardját kettétörte.) Viszont egy menekülő Császár-huszárt leszúrtak a lováról, aki azt kiáltotta Leiningenéknek: „Ne menjetek előre, mindennek vége!” A hátrálók közt utoljára Dessewfy Arisztid ezredes, az 1. hadtest lovas hadosztályának parancsnoka és a „fenegyerek” Bátori Sulcz Bódog őrnagy, a 17. honvédzászlóalj parancsnoka érkezett át katonáival a folyó kátai oldalára. Ők valóban vitézül harcoltak: Bátori Sulcz vakmerőségében annyira hátramaradt, hogy már a hídra sem fért fel, ugyanis azt az osztrákok akkorra elfoglalták.
Az előző napon Damjanich közölte Leiningen-Westerburg Károly alezredessel, hogy a parancsnoksága alatti három zászlóalj közül a későbbiekben ki fogja venni a 9. zászlóaljat és Kiss Pál alezredes irányítása helyezi, mert új dandárt alakít. Egyébként korábban a 9. zászlóalj parancsnoka Kiss Pál volt. Leiningen későbbi visszaemlékezésében megemlíti, hogy ez a hír igen érzékenyen érintette, és amikor Kiss Pál maga is odajött hozzá, olyan csúnyán összeveszett vele, hogy a vita végén párbajra hívta ki.
Még tartott az 1. hadtest hátrálása, amikor Kiss Pál odaugratott Leiningenhez és kérte – bár még az ő dandárában van a 9. zászlóalj –, engedje meg, hogy a csatában vezesse a csapatot. Erre Leiningen-Westerburg Károly rögtön azt válaszolta, hogy a vitát döntsék el az ellenség elleni golyózáporban. (Ismét egy olyan történet, amelyik később felbukkant Jókai Kőszívű ember fiai című regényében, mint Baradlay Ödön és Richárd „forradalmi párbaja”.) Közben a hirtelen odaérkező Görgey kérte a katonákat, hogy mentsék meg a magyar fegyverek becsületét. Elsőként a híres kassai veres sipkás 9. zászlóalj támadott Kiss Pál alezredes parancsnoksága alatt a Tápió hídjának elfoglalására. Az első rohamban a hídra vezető keskeny ösvényen összetorlódott zászlóalj jelentős veszteségeket szenvedett.
A visszavonulásuk után Damjanich az úgyszintén híres csapatot, a fehér tollas szegedi 3. zászlóaljat vetette be a híd elfoglalására. Azonban a hídhoz érkező 3. zászlóalj katonái összefutottak a visszavonulás után ismét csoportosuló 9. zászlóaljjal, akik nem akarták átengedni a régi rivális csapatnak a támadás és a győzelem dicsőségét. A váratlan helyzetet a 3. zászlóalj parancsnoka, Földváry Károly őrnagy oldotta meg azzal, hogy a 9. zászlóalj lobogóját megragadva együtt vezette a két csapatot a harcba. Közvetlenül Földváry nyomában Kiss Pál és Leiningen is átrobogott a hídon. Hozzájuk csatlakozott Leiningen vezetésével a Wysocki-féle hadosztály maradék része is, a 19. ezred 3. zászlóalja és a lengyel légió. Ekkor dőlt el a magyarok javára az egész napos ütközet, ugyanis a mindent elsöprő szuronyroham elől a két ellenséges dandár Tápióbicskén túlra menekült.
Az említett két híres zászlóalj már a szabadságharc kezdetén, a bácska-bánáti harcok óta féltékenykedett egymásra. A csapattestek többszörösen kitüntették magukat, de féltékenykedésük valóságos gyűlölködéssé fajult. Leiningen szerint a kilencesek harsányabbak, dicsekvőbbek, a hármasok szolidabbak, komolyabbak, a rend mintaképei voltak. Ennek a viszálykodásnak vetett véget tulajdonképpen a tápióbicskei, egymást segítő győzelem. A visszaemlékezések szerint Damjanich felállíttatta a két zászlóaljat, és felszólította őket, hogy béküljenek meg egymással. A katonák össze is ölelkeztek, de mindezek dacára a 9. zászlóalj legénysége követelte, hogy zászlótartójukat állítsák haditörvényszék elé, mert kiadta kezéből a zászlót, melyet csak holtában hagyhatott volna el. A 9. zászlóaljnak azt a felháborodását, hogy idegen kéz érintette meg a zászlót, kissé mérsékelte a tény, hogy Földváry közismerten bátor és vakmerő tiszt hírében állt. Egyébként később volt olyan vélekedés, hogy egy bizonyos Szikszai Lajos 3. zászlóaljbeli hadnagy ragadta meg a testvérzászlóalj lobogóját és „utánam, fiúk” kiáltással vezette a honvédeket a híd elfoglalására.
A hidat elfoglalva a csata folytatódott a homokbuckák közt. Az osztrákok ezen a napon utoljára ellentámadást indítottak, hatására a honvédség lassan kezdett visszahúzódni, ahogy Leiningen megjegyezte: egy hajszálon múlott, hogy ők is utánozzák az 1. hadtest megszaladását. A dandárparancsnok megfordította a katonákat és rohamra vezette őket. A támadást támogatta az időközben megérkezett Freudenrich százados két ágyúja is. A kartácstűzzel és a szuronyrohammal a magyar csapatok az előttük álló dombsort hamarosan megtisztítják az ellenségtől.
Leiningen csataleírásában megemlíti, hogy a gyalogságot lóháton vezető és így lényegesen kiemelkedő parancsnokok fokozottan ki voltak téve az ellenséges golyóknak. Mindenesetre ha a vezénylő tiszt lóháton nem mutatta félelmét, a bátorsága többnyire átragadt a katonákra. Leiningen megemlíti, hogy sokszor korholta golyózáporban a környezetét, ha azok a süvöltő golyók miatt le-lehajoltak, „bókoltak”.
Mivel a császáriak új, kedvező állásokat foglaltak el Tápióbicskétől nyugatra lévő dombokon, a magyar tüzérség csak kerülő utakon juthatott el a Bicske mögötti magaslatokra, így jelentős károkat nem okozhatott az ellenségnek. A Tápiószecső irányába visszavonuló osztrákok üldözését csak a lovasság (Nagy Sándor ezredes vezetésével a Ferdinánd főherceg és a Hannover huszárezredek) tudta folytatni a délutáni órákig. A huszárok elvették az ellenség poggyászának egy részét és néhány foglyot is ejtettek. Az 1. hadtest rendbeszedésével Görgey Damjanichot bízta meg, akinek ez – „hála vad energiájának és mennydörgő hangjának”- sikerült is. Az 1. és a 3. hadtest fő ereje a Tápióbicskétől délnyugatra lévő dombokon gyülekezett, ahol aztán le is táboroztak. Görgey a nap végén a parancsnokokat összehívta és felolvasta napiparancsát, melyben leszögezte, hogy a győzelmet a 3. hadtest vívta ki. Négy tisztet III. osztályú érdemrenddel kitüntetett: Kiss Pált, Leiningen-Westerburg Károlyt, Földváry Károlyt és Czillich Edét. (Az utóbbit hidegvérű bátorságáért.) Kiss és Leiningen alezredest ezredessé, Földváry és Czillich őrnagyot pedig alezredessé nevezte ki.
A tápióbicskei győzelemnek viszont az lett a negatív következménye, hogy Windisch-Grätz a Gödöllőnél állomásozó hadseregét átcsoportosította, megmentve ezzel a megsemmisüléstől. Csupán a Jellasics parancsnokságával kialakított déli hadseregrész ütközött meg és szenvedett súlyos vereséget április 6-án Isaszegnél a honvédsereg 1. és 3. hadtestével szemben.
A falut ért károkról Zahora Dániel plébános feljegyezte, hogy több házat és istállót a horvát katonák felgyújtottak. Magát a templomot és a plébániát is kirabolták, a falu papját – saját feljegyzése szerint – pedig fegyverrel megfenyegették, de tettlegesen nem bántották. Leiningen is feljegyezte, hogy dacára a rengeteg ellenséges gyújtógránátnak, szerencsére csak kevés ház égett ki.
A magyar győzelemmel végződött csata súlyos veszteségeket okozott a magyaroknak is, csaknem nyolcszáz volt az elesettek száma, Klapka hadteste négy löveget vesztett. A csatát vesztett császáriaknak jóval kevesebb (körülbelül négyszáz) halottjuk volt. (Egyébként a falu lakossága a határ déli részére, a Szent Pál-hegyre húzódott vissza a harcok elől.)
Az elesett katonákat a helyszínen, a falu alatti homokbuckákon, a Tápió két partján és a Sági úti szőlőkben temették el, zömmel egyenként, külön sírokban. A párviadalban elesett báró Riedeselt néhány nap után Bitskey Viktor temettette el több katona holttestével együtt, nemzetiségi különbözet nélkül, és felettük vaskeresztet emelt. A homokbuckákon eltemetett és sírjaikat egyenként kis fakeresztekkel jelölt sírokból a honvédeket 1882-ben Fehér István községi bíró és felesége, Csikós Terézia közös sírba tették és föléjük kőkeresztet (későbbi elnevezéssel fehér keresztet) állítottak. A keresztre a következő, ismeretlen szerzőtől való vers került: Szabadságtól lelkesedve / Rohant a honvéd győzelemre / Kik hősi halált itt haltatok, / Áldás, dicsőség rajtatok. Az ünnepélyes felszentelésen részt vettek a még élő honvédek (Susztár Illés és Blahúz András) a faluból. A szájhagyomány szerint Blahúz András volt az, aki lebeszélte Damjanichot, hogy a Tápión gázlót keressen, mondván, mert ott „mindnyájan odaveszünk minden haszon nélkül”. A misét a szintén '48-as honvéd-pap, az Úriban szolgáló Schmidt plébános celebrálta, aki részt vett a tápióbicskei csatában is.

A győri csata

hardapa — Tue, 17 Apr 2012 09:51:33 GMT

Napóleon az ötödik koalíció ellen vívott harcai során 1809 májusában elfoglalta Bécset. Előzőleg május 15-én Schönbrunnban kiáltványt adott ki a magyar nemességnek címezve, amelyben felszólította őket a Habsburgok elhagyására és a függetlenség kikiáltására. A magyar politikai vezető réteg erre nem volt hajlandó, több okból is. Elsősorban a Napóleon oldalára állt Lengyelország példájából okulva, amelyet kifosztottak, csupán névleges előnyöket biztosítva a lengyeleknek. Ellenben tizenkétszer annyi adót szedtek be tőlük, mint a Napóleon előtti időkben, férfilakosságának egy részét pedig katonának hurcolták el, ahonnan kevesen tértek vissza. Ezenkívül Napóleon francia birodalmát több súlyos vereség is érte, a császár elszenvedte első vereségét a ausperni csatában és a pápa is kiátkozta őt. Ezek miatt a nemesség számára jobb választásnak tűnt a Habsburg Birodalom, amely tiszteletben tartotta korábbi jogaikat.
Mivel a nemesség nem fogadta el Napóleon ajánlatát, megindult a nemesi felkelés (latinul insurrectio). A háború folyamán az ország védelmére a nemesség – a bécsi udvar felhívására – fegyvert fogott a korabeli Európa legjobban felszerelt, legképzettebb és legjobban irányított hadseregével szemben. A „vitézlő nemesség” bevonuló tagjai, az „inszurgensek” egy dunai és egy tiszai hadosztályt alkottak, melyben vármegyéjük egyenruhájában vonultak hadba. A napóleoni háborúk során az első insurrectióra 1797-ben került sor, amely azonban egy hónapnyi gyakorlatozás után feloszlott. Nem került sor bevetésükre 1800-ban és 1805-ben sem.
1809 áprilisában ismét fegyverbe hívták a nemesi felkelő csapatokat, akik a Nyugat-Magyarországra benyomuló francia reguláris haderők ellen vonultak. A francia hadakat három parancsnok vezette: Eugène de Beauharnais, Itália alkirálya, Napóleon fogadott fia, Louis Bonaparte (I. Lajos holland király) sógora, valamint Auguste Marmont és Étienne Macdonald marsallok, Taranto és Raguza hercegei.
Miután az osztrák hadakat kiszorították Itáliából, János főherceg Magyarország felé vezette embereit, hogy egyesüljön Károly főherceg erőivel, amelyek Morva-mezőnél állomásoztak. Miután ezt az őket üldöző francia sereg lehetetlenné tette, a hadsereg Graz felé vonult vissza, Körmend irányába. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a francia hadvezetés célja a két osztrák sereg legyőzése külön-külön. A nemesi felkelők, körülbelül 16 000-en, Magyarország területén csatlakoztak János főherceg seregéhez, akinek az volt a terve, hogy Pápa, Győr és Pozsony vagy Komárom érintésével, a nagyobb ütközeteket kerülve csatlakozik Károly seregéhez. Ennek megfelelően Pápát rövid harcok után adták fel, és erőltetett menetben vonultak vissza Győr irányába.
Az ütközet
Június 13-án este került sor az osztrák táborban a haditanácsra, amelyen a harc mellett döntöttek. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 főre tette a valójában 50 000-res francia sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereget. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezen megtörhető osztrák regulárisok alkották az ellenséges sereg gerincét.
A sereg másnap, Győr közelében a csanaki domboknál június 14-én megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia vezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg nem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. A védők nem csak visszaverték a támadásukat, hanem ellentámadást is indítottak és a Pándzsa patakig szorították vissza a francia csapatokat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ismét a patakig szorították vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túl szorítását, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendezni. Ez a döntés később végzetesnek bizonyult a csata szempontjából.
János főherceg döntésének következtében a francia csapatok gyorsabban felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő csapatok már igen elfáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a centrum megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára ismertté, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt csatornájában, ahol a francia ágyúk erős tűz alá vették őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre érkező Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.
A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már bekerítéssel fenyegették csapatait. A Habsburg had Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg kb. hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott, és János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar sereg helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.

A párkányi csata

hardapa — Mon, 09 Apr 2012 07:47:31 GMT

1683. szeptember 12-én a szövetséges Habsburg–lengyel felmentő hadsereg szétverte a Bécset ostromló törököket. Bécs felmentéséből bontakozott ki az a támadó hadjárat, ami többek között Esztergomot is felmentette a török uralom alól. Míg a bécsi udvar békét akart kötni a törökkel, Sobieski János lengyel király a török után indult Érsekújvár és Esztergom felmentésére. A hírre Kara Musztafa összeszedte a seregét és megerősítette e városok őrségét. Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg a királyi sereget messze megelőző Sobieskit. Kétezer lengyel katona elesett. Másnap érkezett meg Lotaringiai Károly herceg serege. Így az egyesített felmentő sereg 28 000 katonából állt. A török erők hajóhídon megkezdték a visszavonulást a Duna esztergomi oldalára. Erre a szövetséges vezérkar szétlövette a hajóhidat, majd elfoglalták Párkány erődjét. Mintegy 8000 török a csatatéren maradt, vagy a Dunába veszett.

A győzelem lendületében a seregek ostrom alá vették Esztergomot. A vár parancsnoka, Ibrahim pasa rövid alku után feladta a várat, és 1683. október 28-ával Esztergom 140 éves török megszállása véget ért. Esztergom a csata után a Habsburg Birodalomhoz tartozott. A csata alatt megsemmisült az esztergomi Duna-híd, ezért ezután kompok jártak a két part között.
Egyes történészek fontosabbnak tartják ezt a győzelmet, mint az ezt megelőző bécsi diadalt. A Magyarország északi részeit megszálló török csapatok visszavonhatatlanul vereséget szenvedtek. Gyakorlatilag lemészárolták a több tízezres török sereget, és az út Magyarország felé nyitva állt. Sajnos az alatt a néhány hónap alatt, amíg a török sereg teljesen meg volt semmisítve, Ausztria ellenállása miatt nem sikerült a szövetséges hadak egyesítése, mellyel felszabadíthatták volna Magyarországot.

forrás: Wikipédia