Főoldal » 2012 » Április » 22 » Aggtelek
01:26:49
Aggtelek


A Baradla–Domica-barlangrendszer Magyarország legrégebben kutatott, legismertebb, leghosszabb, évszázadok óta látogatott cseppkőbarlangja. Kataszteri száma: 5430-1. Az Aggteleki-karszton több bejárattal nyílik. Összhosszúsága a Szlovákiában nyíló, vele egy rendszert alkotó, 5,3 km-es Domica-barlanggal együtt meghaladja a 25,5 km-t. Természetes bejárata Aggtelek község határában, a messziről fehérlő magas sziklafal tövében nyílik. A Jósvafőközségig húzódó, színlőkkel tagolt, meanderező főág hossza 7 km. Az átlag 10 m széles, 7–8 m magas sziklaalagút, néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik. A főághoz több rövidebb-hosszabb mellékág csatlakozik. A barlang jelentős részét változatos színű és formájú páratlan látványosságot nyújtó cseppkövek díszítik. Az Aggtelek falu határában fekvő Acheron-víznyelőből eredő Archeron, valamint a Domica felől érkező Styx-patakok egyesült vize ma már csak árvizek idején folyik végig a főágon. Száraz időszakban a barlangi víznyelőkön át a 30–40 m mélységben fekvő Alsó-barlangokba jut. A barlang természetes bejárata ősidők óta nyitott, ott a neolitikum embere is menedékre talált.
Az első írásos említése 1549-ből származik. Első felmérést 1794-ben Sartory József végezte el. 1825-ig csak 1,8 km hosszban volt ismert. Ezt a szakaszt ábrázolja Raisz Keresztély Gömör vármegye földmérője által 1802-ben készített térkép, mely a barlang első nyomtatásban is megjelent térképe. Vass Imre mérnök 1825-ben áthatolt az addigi végpontot jelentő Vaskapu vizén, s feltárta a barlang mintegy 5 km-es főágát. A barlangról és a felszínről pontos térképet és leírást készített. Munkája nyomtatásban magyar s német nyelven 1831-ben jelent meg.
A barlanglátogatás megkönnyítése érdekében, az első kiépítést 1806-ban végezték el. 1890-ben a Vörös-tónálmesterséges kijáratot létesítettek. 1922-ben a közel száz éve a barlang végpontját jelentő Színpad folytatásában 500 m új szakaszt tártak fel, melyre 1927-28-ban Jósvafő felől tárót hajtottak. A Domica- és Baradla-barlang kapcsolatát 1932-ban a Styx-patak szifonjain áthatolva dr. Kessler Hubertnek sikerült bebizonyítania.
A Baradlát, az Aggteleki-karszt, valamint a Szlovák-karszt többi barlangjával együtt az UNESCO 1995-ben a Világörökség részévé nyilvánította. A teljes barlangrendszert és vízgyűjtő területét – a Domicával együtt – 2001-ben pedig a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek védelmét rögzítő Ramsari Egyezmény hatálya alá helyezték. Az Aggteleki Nemzeti Park legvonzóbb látványossága egész évben, szünnap nélkül várja a látogatókat, akik több túraútvonal közül választhatnak.
A Baradla név eredetére és jelentésére Dénes György (1960) mutatott rá. A sziklaszirtet, sziklás meredek hegyet jelentő Bradlo – többes száma Bradla – kifejezés ma is használatos a szlovák nyelvben, s egyben élő földrajzi név is Szlovákiában. A Bradlo szóból tudományos magyarázat nélkül levezethető a Baradla kifejezés, hiszen a magyar nyelv a szláv eredetű szavakban szereplő mássalhangzó-torlódást számos esetben magánhangzó beépítésével oldotta fel, míg a szóvégi magánhangzó lehet a többes szám a betűje vagy egyszerű félrehallás eredménye is.
A legfeltűnőbb barlangi lényeket, a denevéreket már a Baradla első kutatói észrevették. Raisz Keresztély megfigyelte, hogy a barlang élővilága szegényes, azt a denevérek csak tanyahelyként, téli szállásként használják, de táplálékukat ők is a felszínen szerzik meg. Vass a szemercsés vakászkát is megfigyelte, bár meghatározni még nem tudta.
A céltudatos biológiai gyűjtések csak a 19. század közepétől indultak el. Az első kutatóként Kováts Gyulát, a Magyar Tudományos Akadémia tagját tartjuk számon. Ő a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1846. évi Kassa-Eperjesi nagygyűlését követően augusztus 31-én éjszaka Petényi Salamon János és Kiss Bálint társaságában járt a Baradlában, s fedezte fel „ama híres egészen vak állatot (pióczát), melyet később megtiszteltetésül nevéről Typhlobdella Kovátsiinak neveztek el”. Az azóta is gyakori lópióca (Haemopis sanguisuga), Diesing által önálló barlangi fajként való leírása azonban tévedésnek bizonyult.
A hazai barlangbiológia jeles alakja, Frivaldszky János a barlang élővilágának rendszeres kutatását 1853-ban kezdte meg. Bérczy Károly író és Frivaldszky Imre zoológus társaságában kereste fel a barlangot, és leírta a barlang legjellegzetesebb állatát, a szemercsés vakászkát (Mesoniscus graniger).
A biológiai kutatások második hulláma a huszadik század elején dúló ún. „vakbogárlázzal” hozható összefüggésbe. Ekkor ugyanis kiderült, hogy a szervek nemhasználatával kapcsolatos szervcsökevényesedés darwini tanát bizonyítják az európai barlangokban mindenfelé megtalálható aprófutoncfajok (Trechus, Duvalius,Anophthalmus), melyek a szem és a látóideg elcsökevényesedésének különböző fázisait mutatják. Az 1903-ban talált vakfutrinkát Csiki Ernő önálló, bennszülött fajként azonosította (Trechus Duvalius hungaricus).
Az első átfogó eredmény azonban csak az 1930-as évek elején született meg, s Dudich Endre nevéhez fűződik, aki a Baradla élővilágának mindmáig legjelesebb kutatója volt. Munkássága során megkísérelte a barlangot, mint az élőhelyek hierarchikus rendszerét definiálni, meghatározni a konkrét környezeti tényezőket, feltárni az életközösségen belüli táplálkozási kapcsolatokat. A nemzetközi szakirodalom által is nyilvántartott, Bécsben megjelent (1932) német nyelvű munkájában a barlangból addig kimutatott állatfajok, alfajok és változatok számát 262-ben állapította meg. 1970-re ez a szám 435-re emelkedett.
A mikológiai és bakteriológiai kutatások, melyeket Dudich irányításával Moesz Gusztáv kezdett meg, s az őt követő kutatókkal együtt, számos gomba- és baktériumfaj előfordulását regisztrálták. Ennek ellenére a Baradla levegője úgyszólván „sterilnek” tekinthető. Feltűnőek a vas-mangán baktériumok által kiválasztott, a falakon, kavicshordalékon mindenfelé látható fényes, fekete mangán-oxid bevonatok.
Dudich 1958-tól haláláig a Róka-ágban kialakított biológiai laboratóriumában próbálta szpeleoló biológiai munkásságát folytatni, és tapasztalatait az utódnemzedék számára átadni, de halála után kezdeményezése lassan elsorvadt.
Az 1960-as évek végére mintegy 435 állatfajt sikerült kimutatni a Baradlában, köztük jellemző bennszülött fajokat is: kétszárnyúakat, ugróvillásokat, hengeresférgeket,gyűrűsférgeket, egysejtűeket, rákokat.
Kiemelkedő jelentőségűek a következők: a kizárólag a térség barlangjaiban élő, 6–8 mm nagyságú, világos vöröses-barna színű, Csiki Ernő által leírt magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), a Baradla legjellemzőbb állatfaja, a szerves hordalékon gyakran látható, fentebb már említett szemercsés vakászka (Mesoniscus graniger), a bejáratok közelében élő barlangi keresztespók (Meta menardi) és azok az apró pókfajok, amelyeket a tudomány Porrhomma rosenhaueri, valamint Porrhomma errans néven ismer. Ugyancsak jelentős értéket képvisel a barlangról elnevezett aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis), valamint az állandóan vízborította iszapban élő gilisztafaj (Allolobophora mozsariorum Zicsi), amelyet mindeddig csak a Baradla Rövid-Alsó-barlangjában találtak meg.
A 70-es években a megnövekedett környezeti terhelés következtében az antropogén hatások újabb fajokkal „gazdagították” a Baradlát. Természetesen az eredeti fajok is megtalálhatók, néha kiugróan nagy egyedszámmal. A legújabb megfigyelések szerint az élővilág számára nem a fény, hanem a táplálékellátottság a minimumtényező. A barlang zöld növények hiányában táplálékszegény élőhely, ahol a táplálékbevitel a bejáratok közelében koncentrálódik. Itt barlangi körülményekhez nem szokott fajok is megélnek, mint egyes talajlakók, korhadéklakók, gombaevő (mikofág) szervezetek. E táplálékbőségnek köszönhetően a valódi „barlanglakók” is elszaporodnak, mint pl. a szemercsés vakászka.
A Baradlát élettevékenységüknek csak egy részében használó állatok (trogloxén fajok) legjelentősebb képviselői a denevérek. Az egykor oly látványos denevértömegek már a 19-20. század fordulóján eltűntek. Megfogyatkozásukat a civilizáció káros jelenségeivel is magyarázzák. A zavarást jobban tűrő fajok közül a kis patkós(Rhinolophus hipposideros), a nagy patkós (Rhinolophus ferrumequinum) és a kereknyergű patkósdenevér (Rhinolophus euryale) kedvelt tanyahelye a barlang, amit nemcsak telelés, de párzás idején is felkeresnek. Az utóbbi néha ezer fölötti egyedszámmal is megfigyelhető.
Feltűnő újdonság bizonyos ragadozó emlősállatok gyakori megjelenése a barlang aggteleki szakaszán. Az 1980-as években nyestek, a 90-es évektől rókák kedvelt tartózkodási helye. Utóbbiakat még a turisták jelenléte sem zavarja igazán. E szakaszon gyakran látható még vízicickány és nagypele is.

 

forrás: Wikipédia

Kategória: Világörökség | Megtekintések száma: 22223 | Hozzáadta:: hardapa | Címkék (kulcsszavak): cseppkő, barlang, aggtelek | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 3
2 PW  
0
http://naturephoto-walter.blogspot.hu/2011/12/hungary-aggtelek-national-park-092011.html

1 PW  
0
Pontosan mikor is adtam engedélyt a pókos fotóm felhasználására???!!!

3 hardapa  
0
Kedves PW!
Pontosan semmikor, mivel a képet nyílt oldalról vettem le és nem volt szerzői jog, vagy egyáltalán szerző megjelölve. De, mivel ennyire kötözködős hangulatban leledzel, leveszem a képet és felteszek egy másikat amelyen a barlangi keresztespók szerepel. Minden esetre, köszönöm az "udvarias" észrevételt.
Üdvözlettel:   hardapa

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]