Statisztika
Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Főoldal » 2012 Április 17 » A tápióbicskei csata
12:06:00 A tápióbicskei csata |
 Tápióbicske neve az 1849. április 4-én, a község határában lezajlott, a nap végéig kétséges, de végül a magyar honvédsereg győzelmével végződő csata után vált országos hírűvé. A Tiszán március 16-án és 17-én átkelt magyar seregek hadvezetése a bizonytalankodó és beteg Vetter főparancsnok helyére kerülő Görgey Artúr, valamint Bayer József vezérkari főnök kezébe került. Görgey, mint a kollektív vezetés híve, Klapka Györggyel és Bayer Józseffel tárgyalta meg a teendőket. A haditerveket Klapka dolgozta ki, melynek lényege az volt, hogy a Gödöllő környékén csoportosuló császári erőket a két csoportra osztott magyar sereg egyik – nevezetesen a magyar sereg legerősebb, 16 ezer fős 7. számú – hadteste kösse le a miskolc-pesti úton a Zagyva vonaláig előrenyomulva. A másik – három hadtestet képező – főerő pedig a Jászberény-Nagykáta útvonalon Windisch-Grätz seregének oldalába, esetleg hátába kerül. Április 2-án a támadó magyar erők jobb szárnyát képező 7. hadtest Hatvannál megfutamította és a Zagyván túlra szorította a császári sereget, ezzel teljesítette a haditervben megfogalmazott feladatot. (Ennek előtte hangzott el az osztrák főparancsnoknak a szájából az általa tréfásnak szánt megjegyzés, hogy Slik hadosztályát felderítés gyanánt „nyulászatra küldte a magyar táborba”. A nyúl helyett ez alkalommal a vadász szaladt meg.) A déli hadseregcsoport élén haladó Klapka György parancsnoksága alatti 1. hadtest tizenegyezer katonával és negyven löveggel április 4-én Nagykátára érkezett, ahol azt az értesítést kapták, hogy a császári sereg Jellasics hadteste (tizennyolcezer emberrel és negyven löveggel) a Tápió túloldalán, Tápióbicskén éjszakázott, de reggel már elhagyta a falut. A hírt hozó környékbeli parasztok igazat mondtak Klapkának, de azt nem tudhatták, hogy az elvonulást követően Bicskére bevonult a hadtest két utóvéd dandára. A hadtestparancsnok nem ellenőrizte a hírt a Jellasics-féle kiürítésről, és abban a meggyőződésben nyomult Tápióbicske felé, hogy nincs a faluban ellenség. Tápióbicskei szájhagyomány szerint Klapka Tápióbicske felé közeledve egy öreg bicskei kereskedővel, Büdös Samuval találkozott, aki a tábornok kérdéseire azt válaszolta, hogy Tápióbicskén nincsenek császáriak. Emiatt a falu népét árulónak tartották, pedig a valóságban az embereket az osztrákok a vásártéren bekerítették, hogy ne adhassanak hírt a magyar honvédeknek. A kereskedő valóban nem tudhatott a császáriak jelenlétéről, mert korán reggel azok még nem érkeztek meg a faluba. Egy másik hagyomány szerint Bárdi András harangozó a fiával felment a templomtoronyba, hogy a harangot félreverje. De még mielőtt hozzákezdett volna, az odaérkező osztrákok lelőtték a fiával együtt. Klapkát abban a hitében, hogy Tápióbicskén nincs ellenség, még az sem ingatta meg, hogy az élcsapatok a Tápión áthaladva ellenségbe ütköztek, akiknek az ereje még kisebb volt a magyarokénál, így azok sietve visszavonultak és hamarosan a falutól északnyugatra húzódó dombok alatt vették fel az új harci állásokat. A hadműveleteket a horvát báni huszárezred fedezte, mely később Tápióbicske mögé húzódott vissza. Ezt tapasztalva a faluba zárt oszlopban benyomult Dipold és Bóbics dandárainak támadó gyalogsága.  „A faluban csendesség. Akadály nélkül jutottunk a faluig” – írta feljegyzéseiben a csatában részt vevő Karsa Ferenc őrmester (később hadnagy). A felderítés nélkül előrenyomuló élt a szűk utca házaiban elrejtőzött horvát (ogulin-szluini) határőrzászlóalj fogadta gyilkos golyózáporral. Erről így szól a krónikás Karsa Ferenc: „...már-már a zsákutca végéhez értünk, midőn egy négy láb (kb. másfél méter) magas, trágyából, gazból hevenyészett torlasz mögül hatalmas sortűz csap közénk, s ugyanabban a pillanatban a házak és ólak padlásáról erősen puskáznak ránk, jobbról pedig a sövény mögött egy erős osztag fekhelyéről felugrál, s közénk lő. A zászlóaljparancsnok azt a bolondot tette, hogy abba a szűk utcába az egész zászlóaljat egy tömegben vitte be... az igen közelről irányzott lövések máris sok emberünket megölék, mikor aztán a lövések a torlasz mögül is két oldalról lőttek, a 6. század meglassúdott, de a zászlóalj többi százada ordítva kiáltott rájok: előre. A 6. század a torlaszokhoz ugrik, a szuronyok összekoccannak, a zászlóalj egy része a sövényt töri, hogy a rétre lövöldözőket elűzhesse. A 6. század elsőit elsöpri az újabb sortűz, a többiek meghőkölnek, az égő falu fojtó füstjét a nyugati szél a szoros utcán végig hömpölygeti, és sebes rohamtól is ziháló kitágult tüdőnkre csaknem a megfúlásig serkentőleg hat. Ebben a pillanatban a hátunk mögött is ropognak a fegyverek, s a hátulsó sorok között nagy pusztulást tesznek... A megsemmisülés küszöbén, a tökéletes fejvesztesség idején mégis akad egy ember, aki élére állt a zászlóaljnak: Bég Dénes kapitány... Az 1. század élére áll, s futólépésben kirohan az utcából, a hátunk mögül ránk törni készülő horvát zászlóaljra veti magát, mint a méhraj zúdulna utána az egész zászlóalj és a horvát zászlóalj szétrobbanva menekül a faluba.”A honvédek időt nyerve megkezdték a „retirálást”, de a szervezetten indult visszavonulás csakhamar fejvesztett menekülésbe csapott, és a pánik magával ragadta a Nagykáta felől közeledő hadtest zömét is, mely menekülés közben a Tápió „legfeljebb 9 láb széles, rozoga” hídján összetorlódott, ugyanis az év nagy részében inkább kis pataknak számító Tápió ebben a tavaszi időben igen megduzzadt, és a víz szélesen elterülve járhatatlan mocsárrá tette a környéket. Többen a folyón át próbálkoztak az átkeléssel, de a zömük elpusztult a mocsárban. Ahogy Zahora Dániel, a tápióbicskei plébános a história domusban írta: „innumerosi misera morte perierunt” (számtalan sokan meghaltak szerencsétlen halállal). A tizenkét fontos ágyúk egy részét is a mocsáron próbálták áthozni, de kettő elsüllyedt, öt pedig az ellenség kezére került még a Bicske felőli parton. Klapka négy Koburg lovasszázadot küldött a csapatok fedezésére, ezek nagy veszteségek árán megállították a császáriakat, annak dacára, hogy segítette őket a már említett báni huszárezred. Az egymással szembekerülő lovascsapatok parancsnokai, az osztrák Hermann Riedesel báró és a magyar 1. (Császár) honvéd huszárezred egyik osztályparancsnoka, Sebő Alajos őrnagy szabályos párbajt vívott. Az egymással mintegy harminc-negyven lépésnyi közelségbe kerülő két csapat katonái felismerték egymást. Riedesel, a császári parancsnok, „egy herkulesi termetű, tagbaszakadt erős alak, a hadsereg leghíresebb kardforgatója, rettegett párbajhős” párviadalra intett kardjával a magyar parancsnoknak. A négy-öt percig tartó küzdelemben Sebő diadalmaskodott, megölve Riedeselt, miközben a karján ő maga is megsebesült. Sebő Alajos Szemere Miklósnak lasztóci magányában egy alkalommal a következőképpen mesélte el a párbaj lefolyását: „Riedesel bárót már régebbről ismertem. Óriás erejű ember volt, s híres kardvívó. Mikor Riedesel csapatja élén elővágtatott s kardjával felém intett, megvallom, végigborzongott a hátam. Meg voltam győződve, hogy agyonvág. De azért, nehogy huszárjaim szemében kisebbséget szenvedjek, elfogadtam a kihívást. Az első összecsapásnál mind a ketten sértetlenek maradtunk. De észrevettem, hogy lovam fürgébb és erősebb. A második összecsapásnál lovam szügyével rohantam reá. Több percig viaskodtunk, de ismét eredménytelenül. Harmadszor is összecsapva, mind a ketten egyszerre támadtunk. Ekkor kaptam, – ezzel feltűrte jobb kezén kabátja ujját, s a csukló alatti forradásra mutatott – ezt a rettenetes vágást. De még volt annyi erőm, hogy én is sújtsak. És Riedesel kettéhasított koponyával holtan bukott le nyergéből.” (Jókai Mór ezt a történetet – Baradlay Richárd és Palvicz Ottó összecsapásaként – írta meg regényes formában a Kőszívű ember fiai című művében.) Nem hiteles adatok szerint Sebő Alajos a Győr megyei Nyárádon született 1811-ben, vagyontalan, nemesi családban. 1829-től közvitéz, 1844-től főhadnagyként szolgált az 1. huszárezredben. 1848 áprilisától az Országos Nemzetőri Haditanács, majd a minisztérium beosztott tisztje. Júniustól alszázados, októbertől őrnagy, osztályparancsnok a 13. huszárezrednél. Az 1849. április 4-i sebesülése és vitézsége után 3. osztályú katonai érdemjellel kitüntették. Májustól alezredes, a világosi fegyverletételig az 1. huszárezred ideiglenes parancsnoka. Aradon tizenhat év várfogságra ítélték, ahonnan 1853-ban kegyelemmel szabadult. A későbbi években Bősön gazdatiszt lett, 1882-ben hunyt el. Az e csatában részt vevő banderiális horvát ezredet annak idején Jellasics állította fel. Az ezred lóanyaga  siralmas volt, mindenki csak „Jézusmária-huszároknak” csúfolta őket. Az 1. (Császár) huszárezredet I. Ferenc német-római császár, Mária Terézia férje szervezte meg 1756-ban a saját költségén. Az ezredtulajdonos később is a mindenkori uralkodó volt. A szabadságharc előtt Szlavóniában állomásoztak, és az elsők között vetették be őket a délvidéki harcokban. A Császár-huszárok azon kevés huszárezredhez tartoztak, akik nem sok dicsőséget szereztek a magyar huszár névnek, megfutottak 1848 őszén a móri csatában. 1849 januárjában Kazinczy Lajos lett az ezredparancsnok, és megpróbálta rendbe szedni a csapatot, de az egész tisztikar szembehelyezkedett vele, ezért el kellett őt onnan helyezni. Tápióbicskén elsőként futamodtak meg úgy, hogy Görgey szavaival „az éppen fejlődőfélben lévő gyalogságára rohanván, zavart és rémületet terjesztettek közte”.De Sebő a győzelmével erőt adott huszárjainak, akik ezután visszaverték a horvátokat, bár hamarosan az ellenség ágyútüzébe kerültek és kénytelen voltak visszafordulni. A nyomukban előretörő két császári dandár kijutott a Tápió hídjához és a folyóval párhuzamos dombokon előnyös hadállást vett fel. Ráadásul több ágyút és lőszerkocsit zsákmányoltak és 123 honvédet ejtettek foglyul. (A hídról leszorulva csaknem maga Klapka is fogságba esett, csupán a szerencsének köszönhette, hogy a Tápió jobb partján Tápiószele felé el tudott menekülni.) Később a folyó Nagykáta felőli oldalán Klapka rendezte csapatait, és délután fél kettőkor megérkezett a csatatérre Damjanich a 3. hadtesttel (tizenegyezer emberrel és negyven löveggel). A helyszínre érkezett Görgey fővezér is, aki azonnali támadásra adott parancsot. Damjanich az arcvonalban leváltva Klapka csapatait szervezte meg a támadást. A híd két felén felállított magyar ütegek pontos lövéseikkel hamarosan távozásra kényszerítették a túlparti osztrák tüzérséget. Az élen haladó Wysocki-hadosztály felfejlődött, és Leiningen alezredes azonnal felkészült dandárával: a 3. és a 9. honvédzászlóaljakkal és a 19. (Schwarzenberg) gyalogezred 3. zászlóaljával a támadásra. A 3. hadtest katonái döbbenten figyelték Klapka katonáinak fejvesztett menekülését. Damjanich hadteste a gyümölcsös- és veteményeskertek közt haladó úton alig tudott előrehaladni a hátrafelé szaladó és teljesen öszszekeveredett honvédek, a huszárok és a tüzérek tömege ellenében. A menekülő 1. és a támadó 3.hadtest honvédei között szóváltásra, sőt tettlegességre is sor került. Leiningen leírása szerint egy menekülő tisztet, aki gúnyolta az előrenyomulókat, katonáinak dühétől alig tudott megmenteni. (Leiningen a megvetése jeléül a tiszt kardját kettétörte.) Viszont egy menekülő Császár-huszárt leszúrtak a lováról, aki azt kiáltotta Leiningenéknek: „Ne menjetek előre, mindennek vége!” A hátrálók közt utoljára Dessewfy Arisztid ezredes, az 1. hadtest lovas hadosztályának parancsnoka és a „fenegyerek” Bátori Sulcz Bódog őrnagy, a 17. honvédzászlóalj parancsnoka érkezett át katonáival a folyó kátai oldalára. Ők valóban vitézül harcoltak: Bátori Sulcz vakmerőségében annyira hátramaradt, hogy már a hídra sem fért fel, ugyanis azt az osztrákok akkorra elfoglalták. Az előző napon Damjanich közölte Leiningen-Westerburg Károly alezredessel, hogy a parancsnoksága alatti három zászlóalj közül a későbbiekben ki fogja venni a 9. zászlóaljat és Kiss Pál alezredes irányítása helyezi, mert új dandárt alakít. Egyébként korábban a 9. zászlóalj parancsnoka Kiss Pál volt. Leiningen későbbi visszaemlékezésében megemlíti, hogy ez a hír igen érzékenyen érintette, és amikor Kiss Pál maga is odajött hozzá, olyan csúnyán összeveszett vele, hogy a vita végén párbajra hívta ki. Még tartott az 1. hadtest hátrálása, amikor Kiss Pál odaugratott Leiningenhez és kérte – bár még az ő dandárában van a 9. zászlóalj –, engedje meg, hogy a csatában vezesse a csapatot. Erre Leiningen-Westerburg Károly rögtön azt válaszolta, hogy a vitát döntsék el az ellenség elleni golyózáporban. (Ismét egy olyan történet, amelyik később felbukkant Jókai Kőszívű ember fiai című regényében, mint Baradlay Ödön és Richárd „forradalmi párbaja”.) Közben a hirtelen odaérkező Görgey kérte a katonákat, hogy mentsék meg a magyar fegyverek becsületét. Elsőként a híres kassai veres sipkás 9. zászlóalj támadott Kiss Pál alezredes parancsnoksága alatt a Tápió hídjának elfoglalására. Az első rohamban a hídra vezető keskeny ösvényen összetorlódott zászlóalj jelentős veszteségeket szenvedett. A visszavonulásuk után Damjanich az úgyszintén híres csapatot, a fehér tollas szegedi 3. zászlóaljat vetette be a híd elfoglalására. Azonban a hídhoz érkező 3. zászlóalj katonái összefutottak a visszavonulás után ismét csoportosuló 9. zászlóaljjal, akik nem akarták átengedni a régi rivális csapatnak a támadás és a győzelem dicsőségét. A váratlan helyzetet a 3. zászlóalj parancsnoka, Földváry Károly őrnagy oldotta meg azzal, hogy a 9. zászlóalj lobogóját megragadva együtt vezette a két csapatot a harcba. Közvetlenül Földváry nyomában Kiss Pál és Leiningen is átrobogott a hídon. Hozzájuk csatlakozott Leiningen vezetésével a Wysocki-féle hadosztály maradék része is, a 19. ezred 3. zászlóalja és a lengyel légió. Ekkor dőlt el a magyarok javára az egész napos ütközet, ugyanis a mindent elsöprő szuronyroham elől a két ellenséges dandár Tápióbicskén túlra menekült. Az említett két híres zászlóalj már a szabadságharc kezdetén, a bácska-bánáti harcok óta féltékenykedett egymásra. A csapattestek többszörösen kitüntették magukat, de féltékenykedésük valóságos gyűlölködéssé fajult. Leiningen szerint a kilencesek harsányabbak, dicsekvőbbek, a hármasok szolidabbak, komolyabbak, a rend mintaképei voltak. Ennek a viszálykodásnak vetett véget tulajdonképpen a tápióbicskei, egymást segítő győzelem. A visszaemlékezések szerint Damjanich felállíttatta a két zászlóaljat, és felszólította őket, hogy béküljenek meg egymással. A katonák össze is ölelkeztek, de mindezek dacára a 9. zászlóalj legénysége követelte, hogy zászlótartójukat állítsák haditörvényszék elé, mert kiadta kezéből a zászlót, melyet csak holtában hagyhatott volna el. A 9. zászlóaljnak azt a felháborodását, hogy idegen kéz érintette meg a zászlót, kissé mérsékelte a tény, hogy Földváry közismerten bátor és vakmerő tiszt hírében állt. Egyébként később volt olyan vélekedés, hogy egy bizonyos Szikszai Lajos 3. zászlóaljbeli hadnagy ragadta meg a testvérzászlóalj lobogóját és „utánam, fiúk” kiáltással vezette a honvédeket a híd elfoglalására. A hidat elfoglalva a csata folytatódott a homokbuckák közt. Az osztrákok ezen a napon utoljára ellentámadást indítottak, hatására a honvédség lassan kezdett visszahúzódni, ahogy Leiningen megjegyezte: egy hajszálon múlott, hogy ők is utánozzák az 1. hadtest megszaladását. A dandárparancsnok megfordította a katonákat és rohamra vezette őket. A támadást támogatta az időközben megérkezett Freudenrich százados két ágyúja is. A kartácstűzzel és a szuronyrohammal a magyar csapatok az előttük álló dombsort hamarosan megtisztítják az ellenségtől. Leiningen csataleírásában megemlíti, hogy a gyalogságot lóháton vezető és így lényegesen kiemelkedő parancsnokok fokozottan ki voltak téve az ellenséges golyóknak. Mindenesetre ha a vezénylő tiszt lóháton nem mutatta félelmét, a bátorsága többnyire átragadt a katonákra. Leiningen megemlíti, hogy sokszor korholta golyózáporban a környezetét, ha azok a süvöltő golyók miatt le-lehajoltak, „bókoltak”. Mivel a császáriak új, kedvező állásokat foglaltak el Tápióbicskétől nyugatra lévő dombokon, a magyar tüzérség csak kerülő utakon juthatott el a Bicske mögötti magaslatokra, így jelentős károkat nem okozhatott az ellenségnek. A Tápiószecső irányába visszavonuló osztrákok üldözését csak a lovasság (Nagy Sándor ezredes vezetésével a Ferdinánd főherceg és a Hannover huszárezredek) tudta folytatni a délutáni órákig. A huszárok elvették az ellenség poggyászának egy részét és néhány foglyot is ejtettek. Az 1. hadtest rendbeszedésével Görgey Damjanichot bízta meg, akinek ez – „hála vad energiájának és mennydörgő hangjának”- sikerült is. Az 1. és a 3. hadtest fő ereje a Tápióbicskétől délnyugatra lévő dombokon gyülekezett, ahol aztán le is táboroztak. Görgey a nap végén a parancsnokokat összehívta és felolvasta napiparancsát, melyben leszögezte, hogy a győzelmet a 3. hadtest vívta ki. Négy tisztet III. osztályú érdemrenddel kitüntetett: Kiss Pált, Leiningen-Westerburg Károlyt, Földváry Károlyt és Czillich Edét. (Az utóbbit hidegvérű bátorságáért.) Kiss és Leiningen alezredest ezredessé, Földváry és Czillich őrnagyot pedig alezredessé nevezte ki. A tápióbicskei győzelemnek viszont az lett a negatív következménye, hogy Windisch-Grätz a Gödöllőnél állomásozó hadseregét átcsoportosította, megmentve ezzel a megsemmisüléstől. Csupán a Jellasics parancsnokságával kialakított déli hadseregrész ütközött meg és szenvedett súlyos vereséget április 6-án Isaszegnél a honvédsereg 1. és 3. hadtestével szemben. A falut ért károkról Zahora Dániel plébános feljegyezte, hogy több házat és istállót a horvát katonák felgyújtottak. Magát a templomot és a plébániát is kirabolták, a falu papját – saját feljegyzése szerint – pedig fegyverrel megfenyegették, de tettlegesen nem bántották. Leiningen is feljegyezte, hogy dacára a rengeteg ellenséges gyújtógránátnak, szerencsére csak kevés ház égett ki. A magyar győzelemmel végződött csata súlyos veszteségeket okozott a magyaroknak is, csaknem nyolcszáz volt az elesettek száma, Klapka hadteste négy löveget vesztett. A csatát vesztett császáriaknak jóval kevesebb (körülbelül négyszáz) halottjuk volt. (Egyébként a falu lakossága a határ déli részére, a Szent Pál-hegyre húzódott vissza a harcok elől.)  Az elesett katonákat a helyszínen, a falu alatti homokbuckákon, a Tápió két partján és a Sági úti szőlőkben temették el, zömmel egyenként, külön sírokban. A párviadalban elesett báró Riedeselt néhány nap után Bitskey Viktor temettette el több katona holttestével együtt, nemzetiségi különbözet nélkül, és felettük vaskeresztet emelt. A homokbuckákon eltemetett és sírjaikat egyenként kis fakeresztekkel jelölt sírokból a honvédeket 1882-ben Fehér István községi bíró és felesége, Csikós Terézia közös sírba tették és föléjük kőkeresztet (későbbi elnevezéssel fehér keresztet) állítottak. A keresztre a következő, ismeretlen szerzőtől való vers került: Szabadságtól lelkesedve / Rohant a honvéd győzelemre / Kik hősi halált itt haltatok, / Áldás, dicsőség rajtatok. Az ünnepélyes felszentelésen részt vettek a még élő honvédek (Susztár Illés és Blahúz András) a faluból. A szájhagyomány szerint Blahúz András volt az, aki lebeszélte Damjanichot, hogy a Tápión gázlót keressen, mondván, mert ott „mindnyájan odaveszünk minden haszon nélkül”. A misét a szintén '48-as honvéd-pap, az Úriban szolgáló Schmidt plébános celebrálta, aki részt vett a tápióbicskei csatában is. |
|
|
| Összes hozzászólás: 0 | |
