Főoldal » 2012 » Április » 9 » A szentgotthárdi csata
08:33:03
A szentgotthárdi csata

A szentgotthárdi csata 1664. augusztus 1-jén történt, amikor a Raimondo Montecuccoli vezette keresztény csapatok csaptak össze az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével Szentgotthárd vidékén.
A keresztények serege negyed-ötödakkora volt, mint a törököké. Az osztrák csapatoknak huszonhét lovas eszkadronjuk és tíz zászlóaljnyi gyalogságuk volt, kötelékükben állt továbbá cseh gyalogság is. A birodalmiak hat zászlóaljjal és kilenc eszkadronnal (mellettük szász, sváb, bajor, sőt brandenburgi egységek), a Rajnai Szövetség négy illetve két német eszkadronnal és zászlóaljjal, valamint tíz és négy francia zászlóaljjal és eszkadronal bírt. A teljes sereg összesen huszonnégy ágyúval rendelkezett, soraikat még kb. 2000 horvát (egy ezred az osztrák hadseregben szolgált, a többi szórványosan), valamint egy olasz (piemonti) gyalogezred is kiegészítette, melynek vezére gróf Erberto Pio di Savoia, Érsekújvár korábbi parancsnoka. Emellett voltak elvétve magyarok, mellettük még számos olasz, spanyol, cseh, vagy épp németalföldi is, akár a tisztek, a tüzérek, vagy a katonák között. Az itt állomásozó franciák létszámát korábban emelte további tizennégy lovasszázad, ami Bajorországból érkezett. Továbbá a környék katonaságának egy részét (mint Csányi Bernát embereit) is bevonták a csapatokba, akik közt voltak a magyarok mellett a sereg többi horvát katonája, sőt szlovénok is, akik szintén a helyi lakosságból kerültek ki. A teljes haderő létszáma így megközelítőleg 25-28 ezer fő között mozgott.
Az osztrákok közvetlenül Montecuccoli vezetése alatt álltak, a rajnai erőket von Hohenlohe vezényelte, az ő helyettese pedig Jean de Coligny-Saligny, a franciák vezére, aki a körmendi csatában sebesült meg. A birodalmiakat Lipót Vilmos bádeni őrgróf vezette, alvezére a brandenburgi Georg Friedrich von Waldeck gróf volt, aki a porosz hercegi és brandenburgi csapatokat irányította a lengyelek, majd a svédek ellen vívott északi háborúban.
A törököknek jobb és pontosabb jelentésük volt a területről, s tudtak ellenségük gyengeségeiről is. Határozott céljuk az volt az erőszakos folyamátkeléssel, hogy megsemmisítő csapást mérjenek a „gyaurokra”.
A nagyvezír kijelölt egy 20 000 fős, válogatott vitézekből álló lovashadat, akik elsőként fognak átkelni. Vezéréül Izmail pasát tette, aki Buda parancsnoka és IV. Mehmed szultán sógora volt. Az átkeléshez szükséges hídhoz való építőanyagot július 31-én éjszaka kiszállították a hurokhoz. Ezzel szemben Evliya Çelebi szerint nem másnapra, hanem holnaputánra tervezték a döntő csatát a nagyvezír erői. Ezen a ponton az események homályosak, de Perjés Géza szerint is akkorra tervezték a fő támadást és nem augusztus 1-jére. Ekkor akartak takarmányt gyűjteni a lovasságnak, ezt tették Montecuccoliék is, de ők biztosra vették, hogy elsején megy végbe a csata.

Július 31-én a hurok belső területét lőni kezdte a janicsárság és a tüzérség, így az ott állomásozó maroknyi német visszavonult. Ezután Izmail emberei élén átkelt a másik partra és szilárdan megvetette a lábát. Az átkelés estig tartott és hajnalban már megkezdték a híd építését. Reggel egy 12 ezer fős reguláris sereg volt a túlparton, de a keresztény sereg nem mérte fel a veszélyt, csak később a balszányon tűnt fel az egyre nagyobb csapatmozgás. Nehezítette ezt az is, hogy nem magaslatról szemlélték a csatatér területét, a falu, az erdőségek és a bozótok eltakarták azt a szemük elől. Kivétel a francia és a rajnai főparancsnok, de Coligny és von Hohenlohe. Ők baloldalt, aránylag megfelelő látási szögben helyezkedtek el.
Az ellenség csapatmozgásai óráról-órára intenzívebbek lettek, de a közelben álló birodalmiak nem intézkedtek semmit. Előzőleg adtak parancsot egy lovas csapatnak, hogy tartsa szemmel az átkelő erőket, de egyéb hadmozdulat nem történt, egészen 8 óráig.
Rengeteg az ellentmondás, egyfelől Montecuccoli részéről, aki korábban azt írta, hogy a jobbszárnyat erősítette meg, amikor észlelték a törökök első csapatait, nehogy átkaroló támadást kezdjenek meg. Az ezer főnyi katonával történő megerősítést Johann von Sporck kezdte meg. Máshol az olvasható Montecuccolitól, hogy sokáig nem kapott értesítést. Von Sporck rajtaütött a túlparton takarmányt gyűjtő törökön és nem kis zsákmánnyal tért vissza.
A folyón átkellt török egységek bevették Nagyfalvát, amit a bádeni őrgróf kiüríttetett, így komolyabb ellenállással ott nem találkozott az ellenség. A község elfoglalásával és az ezt megelőző akciókkal a török sereg feltehetőleg a hídfőállását biztosította.

Első ellentámadás, a német haderő megsemmisülése

Nagyfalu elfoglalása után Vilmos őrgróf ellentámadásra szánta el magát és elrendelte a német tábor riadóztatását, de a táborban még pihenő volt. A kornak megfelelő hadvezetési elvárások szerint még ekkor is kellett volna tartani bizonyos fokú készültséget, nehogy váratlan támadás, vagy egy azonnal végrehajtandó parancs érje őket, viszont ez nem történt meg! Mikor megfújták a riadót, nagy zavar támadt. Az ellentámadást elrendelő parancsnokságnak és az azt vezénylő főtiszteknek is mind a terepről, mind a tábor előtt közvetlenül elhelyezkedő faluról is csak pontatlan, hiányos ismereteik voltak, akárcsak a Rába kanyarról, melyet a törökök könnyen tűz alatt tartottak. Bár az őrgróf helyettese, Georg Friedrich von Waldeck tartott egy – idő hiányában csupán rövid – terepszemlét, ám ez még mindig nem volt elég, hogy pontosan felmérjék a helyzetet és annak megfelelően irányítsák a hadműveleteket.
Kilenc óra tájban nagy késéssel indított támadást a német birodalmi sereg, melyhez a császáriak két gyalog- és egy lovasezrede is csatlakozott. Az ellentámadáshoz való rendes felfejlődéshez a terep komoly akadályt jelentett. A falu és mellette húzódó erdős, bozótos rész miatt a menetelés végig rendezetlenül zajlott.
A törökök a községből délkeleti irányba vették az útjukat, amit von Waldeck cselnek vélt. Két balszárnyon álló zászlóalj megfordult, de ebből csak zsúfoltság és kavarodás keletkezett, különféle fegyveresek vegyültek össze, teljesen alaktalan, irányíthatatlan és mi több, harcra képtelen csatasort alkotva. Ekkor a törökök is megfordultak és nagy erővel vetették magukat a németekre, jókora öldöklést okozva soraikban. A harcban a keresztény sereg 1500 katonája esett el és kb. 2 km hosszan rést ütöttek az oszmánok, amin keresztül ha áttör a fősereg, az veszélyes lett volna Montecuccolira nézve.

 A második ellentámadás, a keletkezett rés elreteszelése

A seregben a németek katasztrofális veresége ellenére nem alakult ki pánik, mert a többi hadoszlop az esemény színhelyétől távol helyezkedett el, sőt ez ösztönzőleg hatott a sereg vezérei, de legfőképp Montecuccolira. A keresztények lázasan hozzákezdtek alaposabban kidolgozni a stratégiát. A török sereg ugyan nagy tömegben tódult át a Rábán a másik partra, de ezalatt volt idejük a keresztényeknek, hogy a teljes tábort riadóztassák és megszervezzék a csatarendet, majd újabb ellentámadásba lendüljenek. Nem tudni, hogy erre ki adhatott parancsot, von Hohenlohe, avagy Montecuccoli.[31] Az igazság ezzel kapcsolatban az, hogy a helyzetet figyelembe véve az akció nem volt sem egységesen szervezett, sem központilag irányított. A hadi jelentésekből sem lehet ezt megtudni, mivel ezek írói csak saját egységeik működését kísérték figyelemmel. Tény, hogy von Hohenlohe vezette francia-német erők estek először a törökre, mivel ők álltak a legközelebb, de ez még cseppet sem igazolná a német történészek álláspontját.
Ebben a támadásban mindössze 6000 katona vett részt és véres harc bontakozott ki, mert a törökök keményen és bátran helytálltak. A keresztényeknek eredeti állásaik védelmére is csapatokat kellett hátrahagyni a tartalék miatt, hogy további erősítéseket küldhessenek a harcba. Von Hohenlohe támadott a Rajnai Szövetség német katonáival, csatlakozott hozzá von Waldeck is, aki szétvert serege maradékait összeszedte, s visszavezette a csatába.
A keresztények Nagyfaluban ütköztek meg a törökkel, ahol von Hohenlohének több támadás után, kemény küzdelemben sikerült kiűzni a falut védő török és szkipetár (albán) harcosokat (a csatározásban a község kétszer cserélt gazdát).
Montecuccoli és Lotaringiai Károly később avatkozott be a küzdelembe, akik három zászlóaljból és néhány lovas svadronból álló csapattal a von Hohenlohéval és de Colignyvel szembenálló törököket oldalba kapták.
Montecuccoli erőinek kevés lőpora volt, ezért többször ingadozott a harc eredményének mérlege, egyszer hol az egyik, hol a másik fél javára billenve. De a törökök is kerültek néhány alkalommal nehéz helyzetbe. Az egyik előrenyomulásuk alkalmával például eltévedtek, nem találták meg azt az utat, ahol jöttek, ezért visszavonulást képtelenek voltak végrehajtani. A janicsárok és az előkelőbb harcosok kivételével a legtöbb katona ráadásul fosztogatásba kezdett, ekkor a franciák támadása elűzte őket a terepről.

Hadműveletek a döntő ellentámadás előtt

A szervezetlen ellentámadás nagy veszteséggel, de eredményesen zárult, s helyrehozta a németek veresége által okozott rést. Montecuccoli sikere a szerencsének is tulajdonítható, mert a nagyvezír nem küldte át a serege zömét a másik partra, pedig megtehette volna. Mindenekelőtt azért nem került erre sor, mert a csatát a török másnap akarta megvívni, s ezt a napot a régóta fennálló súlyos takarmányhiány pótlására kívánta fordítani, épp ezért a takarmány begyűjtésével volt elfoglalva rengeteg török. Ellenben nem érthető, hogy miért kellett egy napot fordítani a szakonyi hídfő elfoglalására és a teljes haderő átterelésére. Továbbá a törökök jórésze nem is készült fel. Ezenfelül augusztus 1-je péntek ünnepnap volt, tehát a hithű törökök nem akartak harcolni, ami megint hátrányt jelentett, s a janicsárok állásának a parancsnokuk által követelt megerősítésénél szó sem volt arról, hogy a teljes haderő keljen át.
A dél előtt egy órával és délben a törököknek újabb hadai keltek át a folyó másik partjára, tovább erősítve az ottani állásokat, s nagy erődítési munkálatok indultak meg a hídfőben. Kb. 10 árkot ástak ki, s a védelem kialakult mélysége csaknem háromszáz méter volt. Ezzel talán lehetőség nyílt volna szilárdan tartani az állásokat, amíg a derékhad meg nem kezdi az átkelést és másnap a támadást. Ettől balra nagycsoportokból összeverődött török egységek álltak, melyek teljesen ki voltak téve a keresztény csapatoknak, minthogy előttük nem húzódott az árokrendszer. A huroktól nyugatra és keletre támadást színlelve álltak fel az oszmánok, melyből a nyugati irányban állók át is keltek, de von Sporck szétverte őket is.

Döntés a végső ellentámadásról

Mialatt a keresztény sereg több egysége folytatta a harcot a törökök átkelést folytató csapataival, azalatt a fővezérség haditanácsot tartott a további hadműveletekről. Ekkor azonban de Coligny úgy döntött, hogy a franciákkal Lajos király parancsa szerint kivonul a csatából, mert az uralkodó meghagyta neki, hogy ne kockáztassa a Magyarországra rendelt sereg épségét. Von Hohenlohe azonban felmutatott egy levelet, amelyben az állt, hogy a francia erők parancsnokságát a Napkirály rá ruházta. De Colignynek nem volt ellenvetése és készen állt von Hohenlohe parancsaira.
A haditanács során Montecuccoli olyan javaslatot terjesztett elő, hogy az állásokat megerősítve az est folyamán a teljes haderő vonuljon vissza. Ezzel szemben ott volt még a támadás, vagy a további védekezés kérdése. A főparancsnok elképzelését von Hohenlohe nem tartotta helyénvalónak, mert a sereg a demoralizálódás útjára lépett, ezzel fennállt a fokozottabb dezertálások veszélye. Továbbá a fürge oszmán lovasság hamar utolérné a visszavonulókat és portyázó támadásokkal lassan felőrölné. Von Hohenlohe szerint zárt oszlopban végrehajtott, teljes erejű támadással kellett visszaszorítani a törököt, amely az átkelést rendezetlenül hajtotta végre, s a sorait azóta sem rendezte.

A döntő támadás

Délután egy órakor a keresztény hadsereg megkezdte a döntő ellentámadást. Montecuccoli így írja le a hadfelállást: „félhold alakú felállásban a megadott jelre az ellenséget átkarolták…” A generális jelentése szerint ez az egész hadsereggel ment végbe. Valójában az ellentámadásban kb. 12-13 000 katona vehetett részt, a többi biztosította őket a Rába-huroktól felfelé és lefelé. Soraikban a franciák, osztrákok és németek mellett voltak a fürge horvát lovasok, a csehek és Pio olasz ezrede. A jobbszárnyon állt öt császári zászlóalj és hét svadron, középen két német-római zászlóalj és három eszkadron. A balszárnyat a franciák foglalták el három zászlóaljjal és még ugyanennyi eszkadronnal. A tüzérség elhelyezkedését lehetetlen megállapítani és az erről szóló egyetlen forrás is teli van ellentmondásokkal.
A támadás nem lehetett szabályos, mert középen a seregek már hosszú idő óta küzdöttek az oszmánokkal és az ide csoportosított csapatok némi késéssel érkeztek meg.
Az árokrendszer kiterjedése kb. 1821–2430 m lehetett, egy méterre összesen egy katona jutott, de előttük még jóval több állt. A hídfőben így feltehetőleg már annyi katona volt, mint amennyi a keresztény haderő létszáma. A törökök nem tudták az árokrendszer két szárnyán a lovasságot megfelelően elhelyezni, tulajdonítható mindez a folyó „különös” alakjának, így nem vált lehetségessé a heves, átütő támadás intézése, amit tovább gátolt, hogy az ázott agyagos talajban is akadoztak a lovasok.
Az ellentámadásra induló sereg balszárnyán a franciák álltak, jobbszárnyon a császáriak. Ez utóbbival szemben álló török balszárnyon rések keletkeztek. A harc súlypontja viszont a balszárnyra tevődött át, ott több török állt, mint francia, s a védőállás is mélyen tagozott volt.
Az ellentámadáskor a török némi visszavonulásba kezdett, ez azonban még rendezetten folyt. A francia hadállásban a lovasság állt elől, a gyalogság hátul. A lovassági harcban a franciák keményen helytálltak a törökökkel szemben, ezzel felbátorították gyalogságukat, amely további támadásokat is visszavert, s közben hevesen tüzeltek.
A jobbszárnyon lezajlott harcról nehéz képet kapni a kevés és homályos adatok alapján. A császári sereg a hézagokon át megkezdhette a hídfőben álló török erőknek az átkarolását, de két különböző feljegyzés is van a támadásról: az egyik szerint egy heves sortűz után kemény, frontális támadás indult, amely nagy harcban tönkreverte és a folyóba szorította az ellenséget. A másik viszont nem beszél semmilyen átkaroló támadásról, hanem egyetlen nagy rohamról, amivel könnyűszerrel a Rábának nyomták a törököt.
A törökök taktikájával ellentétben a nyugati sereg gépies, fegyelmezett támadásokat indított, amellyel szemben az irreguláris vitézek – akik a karddal való közelharcon és a muskétával való tüzelésen kívül másképp nem tudtak volna küzdeni az ellenséggel –, alulmaradtak. A keresztény gyalogság pikákkal, hosszú, sűrű lándzsaerdőt képezve távol tartotta magától a törököt. Az ellenség így nem igazán tudott a közelükbe férkőzni rövid fegyvereikkel (a kardokkal és puskákkal), hogy a párviadalos közelharcba bocsátkozhasson.
Az események gyors fordulatot vettek amikor török fővezérség elkövetett egy súlyos hibát. Gürdsi Mohamed pasa tanácsára Ahmed nagyvezír a janicsárságot a vízpart közvetlen közelében levő utolsó sáncokba vonta vissza. Ellenben a janicsárok mellett más katonaság is állt, mint például az aszabok, akik nem kaptak semmilyen parancsot a visszavonulásra, s a szakonyi hídfő erői is gyakorlatilag teljesen rendezetlenül álltak. Nem volt továbbá egységes parancsnokság sem, sőt valószínűsíthető, hogy az aszabok, akindzsik, szilidárok, tüfenkcsik, tatárok és egyéb nem reguláris vitézek parancs nélkül vonultak a Rába másik partjára, mert nyilvánvalóan a zsákmányszerzés érdekelte őket. Ezek az erők rendszerint csak akkor voltak igazán bátrak, s kiváltképp akkor álltak védekezésre, ha a janicsárok is mellettük álltak. Igaz volt ez bármelyik korábbi háborúkban. Eger ostromakor például miután a védők kemény ellenállásán a janicsárok harci szelleme is megtört, úgy az irregulárisok sem voltak hajlandók harcolni.
A törökök keményen tartották az árkokat és egyet sem engedtek át harc nélkül, de a janicsárok visszavonása jókora katasztrófát hozott: „A katonaság azt vélte, hogy a janicsárok… megfutottak, s azt ürügyül használván, az egész lovasság is vágtázva visszavonult.”. A franciák állandóan és hevesen tüzeltek, a gyengén kiképzett törökök számára pedig nehezen, vagy egyáltalán nem volt érthető nyugati taktika, ettől aztán megzavarodtak, s a keresztények felülkerekedtek.
Az oszmánokat félelem fogta el és fejvesztett menekülésbe kezdtek. A janicsárok közül is sokakat magukkal ragadtak és belevették magukat a folyóba. A híd is összeomlott, a Rába megáradt, így a szerencsétleneknek kevés esélyük volt, hogy átúszhassák. Sokan megfulladtak, de a mögöttük támadó francia és cseh gyalogság heves muskétatüzet irányított a vízbe, ami tovább növelte az áldozatok számát. „Nagy zavar támadt a pogányok között. Súlyos ruházatuk nagyon megnehezítette az úszást; azokat pedig, akik úszni tudtak, az úszni nem tudók fojtották a vízbe. Sokan ugyan elérték a túlsó partot, de vagy nem tudták megmászni…, vagy pedig a francia lövészek lőtték le őket, főként pedig azokat, akik a szárazra jutottak. Óriási öldöklés ment végbe; alig jutott a túlsó partra egy-két török.”
A támadás végeztével a szakonyi hídfő török serege teljesen megsemmisült.
Kategória: Nagy csaták | Megtekintések száma: 592 | Hozzáadta:: hardapa | Címkék (kulcsszavak): szentgothárd, csata, janicsár, Rába, Montecuccoli | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]