Főoldal » 2012 » Április » 9 » A mohácsi vész
06:03:09
A mohácsi vész


A mohácsi csata vagy mohácsi vész (törökül: Mohaç savaşı vagy Mohaç meydan savaşı) 1526. augusztus 29-én zajlott le a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom hadai között, magyar vereséggel. A Mohács határában megvívott csatát a későbbi történetírásunk úgy emlegette, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”.
A magyar sereg, amely így mindössze 24 800 emberből állott, 85 ágyúval volt felszerelve, (ebből 53 került használatba), s még néhány horvát hadtest állt rendelkezésre, augusztus 29-én egészen délutánig csatára készen állt. A gyalogság egy részét zsoldosok tették ki, az idegenek közt főleg németek és csehek voltak, de akadt néhány spanyol is. A hazai erők közül sem volt mindegyik magyar nemzetiségű. Több egységet szerbek alkottak, akik a Délvidéken a várakban és más katonai egységekben igen nagy számban szolgáltak. Vezetőik között ki kell emelni Bakith Pált, Vencsánc egykori vajdáját, aki nemrég érkezett Magyarországra és rögvest II. Lajosnak ajánlotta fel szolgálatait. Szintén Szerbiából települt át nemrégiben Radics Bosics, aki a csata után is jelentős érdemeket mutat fel a török elleni harcban. Ott volt továbbá Cserni Jován, a hírhedt szerémségi „parasztvezér” mely címet a történelemtől jogtalanul kapta. Ő 1526 végén fellázította Szapolyai János ellen a délvidéki szerb katonák nagy részét, majd I. Ferdinándnak tett hűséget, amivel hosszú időre elkötelezte a szerbeket a Habsburg-család mellett.

A török sereg erőit hatvanezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban a mai történelmi kutatások szerint túl sok, a teljes oszmán haderő reguláris állománya volt hatvan-hetvenezer, s ebben a csatában nem vett az részt. Valójában az elit egységek száma 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek az irreguláris csapatok az aszabok és az akindzsik és a többi egység. Így ebből állt össze a hatvanezer fős török sereg.
Augusztus 29-én tehát a Mohácstól 7 km-re délre elterülő síkon szembetalálkozott a két sereg. A terület mindenképpen nagyobb figyelmet érdemel, mert terepadottságai befolyásolták a csatát és annak kimenetelét is. A csatahelyet a magyar fél választotta ki, hiszen egy része már hetek óta ott várakozott a szultáni seregre. A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20-30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet. A magyar táborban néhányan azt javasolták, hogy ne ütközzenek meg, hátráljanak, és főleg várják be Szapolyai János erdélyi vajda 20-25000 fős seregét, aki már jelezte érkezését. Hasonlóképp megindult és Zágráb-nál járt Frangepán Kristóf a horvát-szlavón bánság haderejével. A Csehországból érkező segélycsapatok is a Dunántúlon voltak már. A magyar sereg többi vezetője azonban köztük Tomori is, akit nemrég neveztek ki fővezérnek Szapolyai Györggyel együtt - a csata mellett döntött. Ennek okairól szintén vita folyik, de az az érvelés, hogy a már közelben levő, nagyszámú és gyors lovassággal rendelkező oszmán sereg elől ekkor már nem lehetett volna biztonságosan visszavonulni, igencsak megfontolandó. Nem biztos továbbá, hogy az említett segélyhadak az előtt megérkeznek, mielőtt a magyar sereg mégis csatára kényszerült volna valahol Buda előtt. Azt sem lehet kizárni, hogy a fővárostól minél távolabb akartak megütközni. Mindenesetre a magyar hadvezetés is úgy döntött, hogy augusztus 29-én vívják meg a csatát. Ennek megfelelően a sereg már hajnalban felfejlődött. Harcrendjük két vonalból állt, amely a Borza pataktól délnyugatra, a terasszal szemben, ettől kb. 2-2,5 km-re helyezkedett el. Az első vonal kb. 6000 lovasból álló jobbszárnyának Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán, a 3000 lovast magában foglaló balszárnynak pedig Perényi Péter temesi ispán volt a parancsnoka. Középen a mintegy 12000 főnyi zsoldos gyalogság helyezkedett el. Tomori, a fővezér, attól félvén, hogy szárnyait a nagyobb létszámú ellenség átkarolja, a lehető legjobban széthúzta az arcvonalat. A második, az elsőnél kisebb létszámú és ezért rövidebb harcrendet jórészt a főúri bandériumok alkották. Ez elsősorban a király védelmét látta el, illetve a tartalék szerepét játszotta. A király tulajdonképpeni testőrségét 1000 nehézlovas adta, mellettük kétoldalt gyalogosok és könnyűlovasok sorakoztak fel. A tüzérség elhelyezkedése meglehetősen bizonytalan.

A sereg ilyetén való felállítása három problémával járt. Egyrészt a harcrend kialakítása azt eredményezte, hogy a rövidebb második vonal miatt a szárnyak veresége esetén szinte bizonyosan bekerítik a sereget. (Ha azonban az első vonal rohama sikeres, a győztes szárnyak bekerítik és a centrum gyalogságának szorítják az ellenség középhadát.) Másrészt a sereg felállítása mindenképpen túl korán történt, hiszen a csata csak délután 3 óra után kezdődött. A katonák hosszú órákig ácsorogtak az augusztus végi napon, ami elég fárasztó elfoglaltság csata előtt. Harmadrészt a csatarendbe állt csapatokat a lassan beérkező oszmán had vezetőinek bőven volt ideje az említett teraszról szemrevételezni, és annak megfelelően elrendezni saját erőiket. Az önmagában csupán 25-26000 (de lehet, hogy 30000) fős magyar királyi sereggel egy több mint kétszeres számbeli túlerőben levő, tehát mintegy 50-60 000 főnyi reguláris katonát számláló oszmán had állt szemben. Ezt az adatot ma már források igazolják, és mindenképpen az erős túlzások körébe kell utalni a (több)százezres török seregekről szóló mendemondákat. Az Oszmán Birodalom teljes hadereje ekkortájt 100-110000 fő lehetett, és elképzelhetetlen, hogy mindenkit kivezényeltek volna a Magyarország elleni hadjáratra, hiszen ez esetben a birodalom távoli végei őrizetlenek maradtak volna, és a belső területeken is szükség volt a katonaság jelenlétére, tekintettel a gyakori lázadásokra. Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából. A csapatok harcrendben vonultak fel, már amennyire ezt a terep megengedte. A sereg élén a ruméliaiak haladtak, mögöttük a szultán az udvari zsoldos hadakkal, és végül az anatóliai hadtest következett. Nehézségeikről sokat elárul, hogy bár a táborból kora reggel útnak indultak, és a csatatérig csupán kb. 10 km-es távolságot kellett megtenniük, mégis, a ruméliaiak dél körül, a derékhad és az anatóliai hadtest pedig 1-2 óra további késéssel érkezett meg a terasz peremére. A források szerint a csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán haditanácsot tartott, melynek eredményeként a csata elhalasztása mellett döntöttek, és parancsot adtak a táborverésre. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzanak le. Balszárnyáról kivált Bali bég egy csapat akindzsival, és elindult, hogy balról a Nyárad patak felől megkerülje a magyar harcrend jobbszárnyát. Ekkor Tomori kénytelen volt ellenük oldalvédet küldeni, amely a király őrzésére kirendelt elitcsapatokból állt Ráskai Gáspár, Török Bálint, Kálnay János vezetésével), s amivel nagymértékben hozzájárult a II. Lajos balvégzetéhez. Feltehető, hogy a magyar hadvezetés is értesült arról, hogy a ruméliaiak tábort vernek, és a királynak a táborba való visszatérést ajánlották. Tomori azonban az ellenkezőjét javasolta, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre. II. Lajos ezért parancsot adott a támadásra. A szultán vezette udvari zsoldosok a terasz szélén lehettek, s talán már meg is kezdték leereszkedésüket a magaslat pereméről, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny teljes vágtában megrohamozta őket. Nagy valószínűséggel a centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg Perényi balszárnya helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később értek a helyszínre. Mindenesetre a balszárny lovasságának támadása zavart idézett elő a ruméliai hadtestnél, és a katonák menekülni kezdtek. Hátrafelé azonban a terasz oldala elzárta az utat, ezért két irányba szétváltak. Tomori, az első sikert látva, ekkor futárt küldött a királyhoz, hogy a második lépcső is támadjon. Mire azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobbszárny támadása már kifulladt, és elkezdett visszavonulni. Ezt, a közhiedelemmel ellentétben, bizonyosan nem a török tüzérség tüze okozta, mert egyrészt ezt biztosan tudjuk - oly magasra irányozták a lövegeket, hogy golyóik az előremozgó második magyar harcrend felett is átrepültek, másrészt mert a centrum gyalogságára lőttek belőlük. Elképzelhető, hogy a táborveréskor olyan helyre állították az ágyúkat, ahonnan nem tudták belőni az egész terepet. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre ért janicsárok sortüzekkel fogadták a magyarokat. Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori is, miközben a futókat próbálta feltartóztatni. A szultán megkerestette a holttestét, levágott fejét karóra tűzték sátra előtt.
Azzal, hogy az első lovasroham kifulladt, lényegében a csata is eldőlt. Az időközben elsáncolt török ágyúk elé érve a gyalogság mozgása is megtört, a mögöttük érkező második magyar harcrend pedig kitérésre kényszerült, és a centrum gyalogságának két oldalán mozgott előre. Egy részük a balszárnyat vezénylő Perényihez csatlakozott, aki a vele szemben megjelenő anatóliai hadtesttel vívott kemény harcot. Perényi rohama a többszörös túlerő ellen nem járt eredménnyel, s hamarosan ő is hátrálni kényszerült. Ettől kezdve a csata eseményei áttekinthetetlenné váltak. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, ám az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették, és nagy részüket lemészárolták. Az alig másfél-két órás csatában a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, 7 püspök - köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek és másik 5 püspök - és 16 zászlósúr valamint 12 főúr. A menekülő király a Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg).
Ismét felmerül a kérdés: hol maradtak, miért nem érkeztek meg időben a már említett erősítések. Frangepán Kristóf még szeptember 1-jén is a horvát csapatok gyülekezésére várt, így tulajdonképpen el sem indulhatott. Szapolyait július folyamán hol Havasalföld ellen küldték, hol a fősereghez való csatlakozásra utasították. De ha akart volna, akkor sem tudott volna Mohácsra indulni, mert az erdélyi seregek sem siették el a hadba vonulást, így Szapolyai augusztus 15-én még Tordán várakozott, jó 400 km-re a csata helyszínétől.



forrás: Wikipédia
Kategória: Nagy csaták | Megtekintések száma: 949 | Hozzáadta:: hardapa | Címkék (kulcsszavak): Szapolyai, török, csata, mohács, Szulejmán II. Lajos | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]