Főoldal » 2012 » Április » 17 » A győri csata
10:51:33
A győri csata


Napóleon az ötödik koalíció ellen vívott harcai során 1809 májusában elfoglalta Bécset. Előzőleg május 15-én Schönbrunnban kiáltványt adott ki a magyar nemességnek címezve, amelyben felszólította őket a Habsburgok elhagyására és a függetlenség kikiáltására. A magyar politikai vezető réteg erre nem volt hajlandó, több okból is. Elsősorban a Napóleon oldalára állt Lengyelország példájából okulva, amelyet kifosztottak, csupán névleges előnyöket biztosítva a lengyeleknek. Ellenben tizenkétszer annyi adót szedtek be tőlük, mint a Napóleon előtti időkben, férfilakosságának egy részét pedig katonának hurcolták el, ahonnan kevesen tértek vissza. Ezenkívül Napóleon francia birodalmát több súlyos vereség is érte, a császár elszenvedte első vereségét a ausperni csatában és a pápa is kiátkozta őt. Ezek miatt a nemesség számára jobb választásnak tűnt a Habsburg Birodalom, amely tiszteletben tartotta korábbi jogaikat.
Mivel a nemesség nem fogadta el Napóleon ajánlatát, megindult a nemesi felkelés (latinul insurrectio). A háború folyamán az ország védelmére a nemesség – a bécsi udvar felhívására – fegyvert fogott a korabeli Európa legjobban felszerelt, legképzettebb és legjobban irányított hadseregével szemben. A „vitézlő nemesség” bevonuló tagjai, az „inszurgensek” egy dunai és egy tiszai hadosztályt alkottak, melyben vármegyéjük egyenruhájában vonultak hadba. A napóleoni háborúk során az első insurrectióra 1797-ben került sor, amely azonban egy hónapnyi gyakorlatozás után feloszlott. Nem került sor bevetésükre 1800-ban és 1805-ben sem.
1809 áprilisában ismét fegyverbe hívták a nemesi felkelő csapatokat, akik a Nyugat-Magyarországra benyomuló francia reguláris haderők ellen vonultak. A francia hadakat három parancsnok vezette: Eugène de Beauharnais, Itália alkirálya, Napóleon fogadott fia, Louis Bonaparte (I. Lajos holland király) sógora, valamint Auguste Marmont és Étienne Macdonald marsallok, Taranto és Raguza hercegei.
Miután az osztrák hadakat kiszorították Itáliából, János főherceg Magyarország felé vezette embereit, hogy egyesüljön Károly főherceg erőivel, amelyek Morva-mezőnél állomásoztak. Miután ezt az őket üldöző francia sereg lehetetlenné tette, a hadsereg Graz felé vonult vissza, Körmend irányába. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a francia hadvezetés célja a két osztrák sereg legyőzése külön-külön. A nemesi felkelők, körülbelül 16 000-en, Magyarország területén csatlakoztak János főherceg seregéhez, akinek az volt a terve, hogy Pápa, Győr és Pozsony vagy Komárom érintésével, a nagyobb ütközeteket kerülve csatlakozik Károly seregéhez. Ennek megfelelően Pápát rövid harcok után adták fel, és erőltetett menetben vonultak vissza Győr irányába.
Az ütközet
Június 13-án este került sor az osztrák táborban a haditanácsra, amelyen a harc mellett döntöttek. Ebben jelentős szerepet játszott Laval Nugent vezérőrnagy, aki a felderítési adatokból tévesen 15 000 főre tette a valójában 50 000-res francia sereg létszámát. A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereget. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezen megtörhető osztrák regulárisok alkották az ellenséges sereg gerincét.
A sereg másnap, Győr közelében a csanaki domboknál június 14-én megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek, és ekkor derült ki a francia vezetés számára, hogy az osztrákok harcolni fognak. Osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg nem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. A védők nem csak visszaverték a támadásukat, hanem ellentámadást is indítottak és a Pándzsa patakig szorították vissza a francia csapatokat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ismét a patakig szorították vissza őket. János főherceg azonban nem rendelte el a franciák patakon túl szorítását, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendezni. Ez a döntés később végzetesnek bizonyult a csata szempontjából.
János főherceg döntésének következtében a francia csapatok gyorsabban felfejlődhettek, majd délután 4 órakor ismét támadást indítottak az osztrák állások ellen. A két támadást is visszaverő csapatok már igen elfáradtak, így a franciák áttörése egyre bizonyosabbnak tűnt. Mecséry Dániel, a magyar balszárny vezetője ezért csapatai egy részét a centrum megsegítésére küldte. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a bekerítést világosan látó János főherceg nem értesítette őt a készülő ellenséges műveletről, így az már csak akkor vált számára ismertté, amikor befejeződött. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt csatornájában, ahol a francia ágyúk erős tűz alá vették őket. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre érkező Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.
A balszárny teljes összeomlása után a vereség teljesen egyértelművé vált, ám János főherceg csak akkor adta ki a parancsot a visszavonulásra, amikor a franciák már bekerítéssel fenyegették csapatait. A Habsburg had Komárom irányába vonult vissza, többnyire rendezetten és fegyelmezetten. A csatában az osztrák–magyar sereg kb. hatezer embert vesztett, míg a franciák vesztesége háromezer főre rúgott, és János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar sereg helytállásáról, azon véleményüknek hangot adva, hogy a magyar nemesek „vitézek, de még gyakorlatlanok”.
Kategória: Nagy csaták | Megtekintések száma: 4778 | Hozzáadta:: hardapa | Címkék (kulcsszavak): Napoleon, csata, inszurgensek, győr | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]